Szüret

– Úgy hallom jönnek – húzta ki magát az öreg. Az asszony is abbahagyta a paszuly bontását, és hallgatózott egy rövid ideig. De csak a gerle turbékolását hallotta az egyik almafán.

Egyszerre álltak fel. Az öreg egy nagy sóhajtással tette meg az első lépést a ház felé. A jobb kezével botjára támaszkodott, míg a ballal az asszony karjába kapaszkodott.

Kicsi ház volt, sokkal idősebb, mint a lakók, már az emléke is elkopott, hogy mikor volt utoljára javítva. A hátsó udvaron volt a pajta, bal szárnya megroggyant, úgy nézett ki, mint amikor az ember fél térdre ereszkedik. A kakas is társ volt a magányban, öreg volt szegény, egyedül ő maradt meg az állományból, azért, hogy rekedt hangjával egy-egy pillanatig elkergesse a már-már megkövesedett csendet.

A konyhai hűvös levegő megsimogatta ráncos homlokukat. Az öreg nagy igyekezettel ült le a lócára, és masszírozni kezdte bal lábát, azt, amelyik már beletörődött az örök fájdalomba. Társa a padlón térdepelve, sorra húzta ki a lóca alól a tulipánnal díszített ládákat, és nyitotta fel azokat.

Az öreg úgy nézett a láda tartalmára, mint az apa, amikor először látja meg újszülött gyermekét, és olyan vigyázva ért hozzá, mint amikor először tartotta karjai között az asszonyát. Mint kegytárgyat fogta meg az inget, a mellényt, és pakolta sorjában a lócára, majd a harisnyát, s aztán a kalapot.

– Jobban teszi, ha most nem öltözik azokba bele. Én sem teszem. Elmennek a szüretelők – törte meg a csendet az öregasszony.

Az öreg csak nézte a ruhadarabokat, a kalapot a fejére téve mondta: – Igaza van, rég voltam levente! Menjünk.

Egymást támogatva léptek ki a kapun, és ültek le a közeli padra. Az utca üres volt, nem járt azon emberfia régóta, csak a nagyobbik fiúk, s az is csak egy héten egyszer, amikor a városból az élelmet hozta. A szomszéd házak is lakatlanok voltak, csak a székelykapuk őrizték elszántan faragójuk lelkét. Ültek a padon szótlanul, gondolatuk bejárta a szép, kedves, emlékezetes utakat. Csend volt, mély csend, csak a gerle turbékolt szünetet tartva, s aztán ismét újra kezdve az almafán.

– Most több volt a csősz, mint a tavaly! – törte meg a csendet a hosszú hallgatás után az öreg.

– Több, de gyengén énekeltek. Maga aztán kitett volna helyettük – mosolygott cinkosan az asszony a férjére, és játékosan megbökte a vállát.

Az öreg szemében hirtelen új, szokatlan fény gyúlt, és mély, rekedtes hangon énekelni kezdte, hogy „Ősszel érik, babám a fekete szőlő, te voltál az igazi szeretőm…”

Egymásba karolva, kapaszkodva tartottak újra a ház felé, az öreg közben is énekelt, a gerle csodálkozva figyelte őket, aztán nagy elhatározással meglebegtette szárnyait, és ott hagyta az almafát, egy távolabbi romos házra repült, majd szorgalmasan ismét turbékolni kezdett, remélve, hogy egyszer ő is társra talál.

G. Szabó Ferenc