„Hol az a virág van, ott van az Isten”

Amikor a keresztre feszítését megelőző vasárnap Jézus az Olajfák hegyéről ember még nem ülte szamárcsikón bevonult Jeruzsálembe, az ujjongó nép tiszteletadásképpen pálmaágakkal, az élet, a reménység, a győzelem jelképével integetett neki. Az ezt felelevenítő szertartások már az első századokban gyökeret vertek, előbb a Közel–Keleten, nem sokkal később Konstantinápolyban, majd a 11–12. században Rómában és ezzel párhuzamosan a Kárpát-medencében is. Ám ahol nem volt pálma, mint például Székelyföldön, ott a virágzó fűz vesszőivel helyettesítették.

Mifelénk nevezik barkának, cekónak, pimpónak is, a magyar nyelvterület más részein bárka, cica, cicaberke, cicamaca, cicuska, cicemaca, cicaméce, cicabarka, fűzfacicula, macuka, picus vagy polinga néven is emlegetik. Általában a virágvasárnapot megelőző szombaton szedték, vasárnap a pap megszentelte a templomban, majd hazavitték. Egy istensegítsi (Bukovina) székely mesélte Bosnyák Sándornak: „Amikor meg lett szentelve, akkor egyet-egyet lenyeltünk, hogy ne fájjon a torkunk. Azt a szentelt pimpót megtartottuk a következő év húsvétjáig, s avva hevitettek bé az ünnepi kalácsnak. A pimpóból a kép mellé szúrtak több szálat, ami a következő esztendő húsvétjáig ott volt, hogy távol tartsa a villámokat, betegségeket, és újabban a sírokra is szoktunk egy-egy szálat szúrni, s evvel a templomban nyert érdemeket a holtakért ajánlják fel.”

Hasonló szokás dívott Székelyvarságon is, ahol virágvasárnap hazavitt szentelt cekót ember- és állatgyógyítására egyaránt használták. Egy részét az istálló, más részét a lakószoba gerendája alá tűzték, remélve, hogy ezzel minden rossztól, rontástól megóvják magukat és javaikat. Évközben is bevett egy-egy barkaszemet, akinek fájt a torka, de a füstjével gyógyították a frissen borjadzott tehén megduzzadt tőgyét vagy a „mérges” sebet is, míg erős idő közeledtével szentel cekót tettek a tűzre vagy a forró kályhalapra.

A virágvasárnapi misén megszentelt cekó kétféle úton került a templomba. Egy részét az asszonyok maguk szedték a tanyájuk környékén. A mise alatt végig a kezükben tartották, mise után pedig hazavitték. Másik részét viszont a helyi egyház szedette. A templomban egy rakásba rakva szentelte meg a pap, majd a férfiak vittek belőle maguknak.

Voltak olyan időszakok, amikor az osztogatandó templomi barkát a pap megbízásából gyermekek gyűjtötték és hordták össze. Más plébánosok idejében a kántor kötelességének tekintették a barkagyűjtést, aki szekérrel szállította a templomhoz. Az osztogatandó „közös” cekót Madarász János plébános idejében (1945–1969) a káncéluson kívül, a Mária-oltár előtt egy asztalon halmozták föl. Ott szentelte meg a pap a mise elején. A… lelkipásztor végigment a két padsor között, és a fehérnép padjai felé is szórt a szenteltvízből, hogy az asszonyok kezében tartott, hazulról hozott cekók is megszentelődjenek. Ezután a férfiak, a fiúgyerekek – legények – házas férfiak sorrendjében egyenként, szerre kimentek az oltár elé, és a pap egy-egy szálat átnyújtott nekik az asztalon felhalmozott fűzfaágakból. Varságon előfordult, hogy a megyebíró osztogatta a férfiaknak a cekót. A füzfaágak többségének kiosztása után a misén és a körmenetben a férfiak is tartottak barkát a kezükben. A cekóosztásra való tekintettel virágvasárnap a legtöbb varsági férfi igyekezett elmenni a templomba. Az asztalon felhalmozott barkából néhány szálat hagytak a templom céljaira. Többek között a templomban maradt cekót égették el nagyszombaton a tűzszenteléskor. A hamuját használta a pap a következő évi hamvazáskor.

A templomi cekóosztás rendje 1990 után változott meg lényegesen Varságon…

Barth János: Jézus dicsértessék! A székelyvarsági hegyi tanyák népének vallási hagyományai (Kecskemét, 2006)

Ez utóbbi módszert más helyeken is alkalmazták. Az ozsdolai (Kézdiszék) asszonyok a templomból hazaérvén egy szál meggyújtott pimpóval füstölték végig a házat villámcsapás ellen. Pár vesszőt az istálló ajtajára szögelt feszülethez is tettek, a többit virágvázába helyezték a szobában. A következő év hamvazószerdáján ebből vagy kidőlt keresztfa hamujából készítették a szentelt hamvat.

Néhol a zöldségeskertbe szúrták a megszentelt barkát, hogy a férgeket távol tartsák a káposztától. A moldvai Magyarfaluban ezen a napon háromszor kerülték meg a templomot, a szentelt barkát vagy zöld ágat rendszerint a falvédő szőttesekre vagy a szentképek mögé helyezték, „mert azt mondtuk, hogy hol az a virág van, ott van az Isten”.

Gyergyó környékén véres vizelet esetén fűzfateát adtak az állatoknak. A farkaslakai juhászok szentelt barka hamvát tartalmazó cseréptányérral kerülték meg a nyájat a farkasok és medvék elriasztása céljából. Nem hiába írta Bod Péter e napról: „… valami berkeket vagy zöld ágakat szednek; melyeket az után egy ’s más babonára vissza élnek.”

Amikor legény lett a fiúból

A református közösségekben régen ezen a napon konfirmáltak a 14 éves gyerekek, néhol zöld ágakkal feldíszített templomokban, újabban pünkösd előtt egy héttel tartják a nagykorúsító ünnepséget. Ezt például Erdővidéken fura legényavató szertartással spékelték meg: amikor az újonnan konfirmált lányok és fiúk a családi ebéd után ünnepi viseletben kimentek az utcára, a nagyobb legények alaposan elnáspángolták frissiben felnőtté avanzsált felebarátaikat.

A fiúkat ettől kezdve tekintették legényeknek, húsvéthétfőn már nem kellett verset mondaniuk, és tojás helyett illet itallal kínálni őket. Sőt, egyedül is betérhettek a kocsmába, elmehettek udvarolni a kiszemelt, ugyancsak konfirmált lányok házába, ahol szintén nem számított ördögtől valónak, ha egy pohár pálinka formájában kaptak bátorítást. Csakhogy az új státusz „hátránnyal” is járt: kaszáláskor többé már nem dőlhettek ki, ha elfáradtak, nem pihenhettek meg, az erdőből pedig egyedül kellett hazavinniük egy szekér fát. A gondtalan gyermekkor véget ért…

Virágos vásárnapok

Régen számos helyen vásárt időzítettek virágvasárnapra vagy az azt megelőző napra. Csíkszentgyörgyön is híres volt a virág sokadalma, ahogyan nevezték, amelynek az utolsó, vagyis a kirakodó napja, a derékvásár mindig a virágvasárnapot követő nagyhétfőre esett, előtte a virághét szerdáján, csütörtökén, péntekén, szombatján és virágvasárnapján zajlott a baromvásár.

Mátyás király 1478-ban engedélyezte két országos vásár, a virágvasárnapi és a Jakab-napi megtartását a zabolai Mikes családnak. „E nagy kirakodó árumustrákat a Páva falu felőli domb aljában fekvő úgynevezett Sokadalom-kertben tartották. Már a középkori oklevelek is megemlítik, hogy kelendő portéka volt a messze földön híres zabolai fátyolkendő, valamint a gyapjúszövetből készített prémes kabát. Nemcsak zabolaiak, hanem más faluból származó kereskedők is forgalmaztak ilyen ruhadarabot” – írja Pozsony Ferenc.

Az ezen a napon elvetett magból szebbek és illatosabbak virágok lesznek. Az elkövetkezendő időjárásra is tudtak következtetni e nap jellemzői alapján. Portik Irén jegyezte le a nagyszüleitől:

„Virágvasárnap fénye

Ígéret a jó évre.”

Vagy:

„Szép virágvasárnap

Jó a gyümölcsfáknak.”

Virágvasárnap tilos a munka, főként a mulatság. Holnap kezdődik a nagyhét, amikor régen a haragosok megbocsátottak egymásnak, kezet fogtak, mivel csak lélekben megbékélve, megtisztulva járulhattak az Úr asztalához. Legalább eme utóbbi gyakorlatot mi is megszívlelhetjük, ha csak nem akarjuk magunkra vonatkoztatni a Kányádi Sándor-i megállapítást: „Szamár még volna, de nincs krisztusi státus.”

Fotók: Veres Nándor