Hozzátenni a nagy képhez

Magyarosi Sándor neve az Úz-völgyi sírkert történetéről, Egy első világháborús katonatemető hányattatott utóélete címmel 2019-en nyarán közzétett, 27 oldalas tanulmánya kapcsán vált közismertté.

Az erdélyi származású, de évek óta külföldön tevékenykedő hadtörténészt eddigi életpályájáról, kutatási témáiról, ezek eredményeiről és jövőbeli terveiről faggattuk a kérésünkre létrejött személyes találkozón.

Pályaválasztás

A múlt iránti érdeklődésének felkeltésében szerepe volt a kommunista rendszernek is, aminek szerinte volt valamiféle „furcsa jelenidejűsége”. Amint kifejti, „egy olyan világban éltünk, ami valahogyan kialakult, de arról nem igazán lehetett beszélni, hogy ez miként történt, mint ahogy arról sem, hogy előtte mi volt. Eközben persze számtalan dolog emlékeztetett arra, amiről hallgatni kellett. Egyrészt körülöttünk voltak a szüleink és nagyszüleink, maguk is tanúi a közelmúlt eseményeinek. Másrészt körülvett minket egy olyan épített örökség – vártemplomok, kúriák, régi városközpontok –, amivel az iskolában tanított történelem nem tudott és nem is akart mit kezdeni. Magyarán: az akkori világunk tele volt olyan történetekkel, amelyekről hallgatni kellett, de valamiféle módon mégis mindennap szembesült velük az ember.”

A közelmúlt megismerése, nagyszüleinek köszönhető folyamatára így emlékezik: „anyai nagyanyámmal gyerekként gyakran végignéztük a családi fotókat – azt hiszem, ez is eléggé jellemző lehetett arra a korra –, és ő ezek kapcsán mesélt egy-két érdekesebb sorsú felmenőnk életéről. Az elhangzott történetek ritkán szóltak kényes témákról, de a szereplőik – például a cséplőgép-tulajdonos ükapa vagy a hidvégi gróftól sikkasztó távoli rokon – egyértelműen egy olyan világ szereplői voltak, aminek nem volt köze a nyolcvanas évek jelenéhez. Valamelyest más, mégis hasonló volt a helyzet apai ágon: ott kevesebb történet hangzott el, de a szobában, ahol az apai nagyszüleimnél aludtunk, az üvegszekrénybe ki volt téve nagyapám második világháborús katonaképe, melléje pedig egy színezett ceruzarajz, ami egy ausztriai orosz fogolytáborban készült róla. Emlékszem, gyerekként nagyon sokat bámultuk ezeket, és érdekes módon a jelenlegi kutatásomnak is van köze hozzájuk.”

Történészi pályára való lépéséhez az említett élményeken kívül hozzájárultak a néprajzosként készített interjúk is, amelyek során szintén bepillantást nyert a közelmúltba, és rájött, hogy azoknak a témáknak a megismerésére, amelyek őt érdeklik, feltehetően a történettudomány a legalkalmasabb.

Tudományos tevékenység

Kutatási területét kezdetben a második világháború képezte, amely az egykor a 27. Székely Könnyű Hadosztálynál katonáskodó apai nagyapja kapcsán kezdte érdekelni. Ekkor még főként arra volt kíváncsi, hogy ő hol járhatott, mit élhetett át a háború alatt. (A kutató a félreértések elkerülése végett leszögezte: az említett seregtest nem azonos az első világháború után létrejött Székely Hadosztállyal.)

A következő lépést a néprajzosként készített interjúk jelentették, ugyanis az idősebb férfiakkal folytatott beszélgetések során szinte törvényszerűen szóba kerültek a világháborús élmények is. Eleinte ilyenkor kikapcsolta a diktafont, de egy idő után már csak ezeket a történeteket rögzítette, bármilyen alakulathoz is tartozott a beszélgetőtársa. Levéltári búvárkodásai során továbbra is a huszonhetesekre összpontosított, viszont az interjúknak köszönhetően a székely határvédelmi erők kapcsán is felmerült benne egy-két olyan kérdés, aminek alaposabban is szeretett volna utánanézni.

Miután a második világháború eseményeibe kelőképpen beleásta magát, az elsőt is elkezdte vizsgálni, hogy megértse annak történéseit. Ehhez hozzájárult, hogy a második világháború kutatásához sok, az elsőre vonatkozó szakmunkát kellett elolvasnia, azonban a centenárium miatt általában is inkább az első világháborúra terelődött a figyelem. Az ismeretei gyarapodásával egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy a magyar, de véleménye szerint általában a kelet-európai szakirodalom is jóval kevesebbet foglalkozik ezzel, mint a második világháborúval.

Jómaga két témát nézett meg alaposabban. Ezek egyike az 1916-os erdélyi hadjárat, amely során az Erich von Falkenhayn tábornok vezette német és az Arthur Arz vezérezredes által irányított osztrák-magyar csapatok szálltak szembe a Monarchia ellen támadást indító román haderővel. A másik a 38. honvéd gyaloghadosztály részvétele a Monarchia utolsó nagy offenzívájában. Ez számára azért érdekes, mert a háromszéki, illetve barcasági sorozású katonák ennek a hadosztálynak az egyik ezredében, a 24. honvéd gyalogezredben harcolták végig a világháborút, ráadásul az említett támadás során angol alakulatokkal csaptak össze.

A kutató külön érdekességként említette meg, hogy lehetősége adódott a harcokkal kapcsolatos angol források egy részének az áttekintésére is. Az I. és II. világháború székely vonatkozásainak vizsgálatát főként azért tartja fontosnak, mert érdekli, hogy a mi történeteink hogyan vannak benne a mindenki által ismert nagy történetben. Hozzátenni a nagy képhez a mi kis mozaikkockánkat – ebben látja kutatásai értelmét. Mint mondja, az ugyan anélkül is érthető lenne, de talán valamelyest színesebbé, részletgazdagabbá válik általa.

Eredmények, publikációk

Vizsgálódásai gyümölcseiről az a véleménye, „ha valaki alaposabban beleássa magát egy témába, számos olyan részlettel találkozik, amelyekről korábban nem írt senki, de ezzel nem sok újat mondtam, szerintem a legtöbb történész ugyanebben a helyzetben van. Ami az én első világháborús kutatásaim során újdonságnak számíthat, az esetleg az, hogy a 38. honvéd gyaloghadosztály kapcsán az ellenfél, az angolok anyagát is átnéztem. Emellett persze belebotlik az ember olyan forrásokba is, amelyekre korábban senki nem figyelt oda, vagy egyszerűen nem is tudtak a létezésükről. Az is előfordul néha, hogy egy-egy kisebb történelmi esemény kapcsán több a találgatás, mint a kutatás, és ebben az esetben egy kis utánjárással elég látványos felfedezéseket lehet tenni. De igazából azt hiszem, hogy manapság egy történész leginkább a témaválasztásában vagy az általa kidolgozott értelmezésben lehet újszerű. Így például a harctéri tapasztalatot vizsgáló második világháborús kutatásaim magyar vonatkozásban valamennyire újszerűnek számítanak. Vagy legalábbis remélem.”

Magyarosi Sándornak több írása is megjelent az eddig elért eredményeiről. Az 1916-os erdélyi harcokról, illetve a 38. honvéd hadosztály 1918-as küzdelmeiről a Székelyföldben közölt egy-egy tanulmányt, a 27. Könnyű Hadosztályról pedig a sepsiszentgyörgyi múzeum évkönyvében, de az utóbbiról a Háromszék napilapnak is írt cikket. Ugyancsak a múzeum évkönyvében jelent meg egy dolgozata az 1944 végén létrehozott háromszéki népőrségről.

Amiről a források beszélnek

Az Úz-völgyi magyar haditemetőre vonatkozó kérdésünkre válaszolva elmondta, ebben az esetben leginkább a szakirodalmat tekintette át, illetve az idevágó és nyilvánosságra hozott román iratok elemzését végezte el, ennek eredményeit tárta az érdeklődők elé. Azért tartotta ezt fontosnak, mert annak ellenére, hogy az említett dokumentumok mindenki számára hozzáférhetőek voltak, úgy tűnt, senki sem olvasta el őket, még a magyar oldalról sem. Amint elmondta, talán ebben az esetben volt legnyilvánvalóbb számára, hogy történésznek lenni ugyanolyan szakma, mint bármelyik másik: ezt is meg lehet tanulni, és ennek következtében az ember olyasmit is meglát, amit más nem.

A temetőről az általa korábban megszólaltatott, 1944-ben abban a térségben harcoló második világháborús háromszéki veteránoktól tudott, és több olyan tanulmányt ismert, amiket az első világháború idején ott lezajlott harcok kapcsán írtak. Érdekes adalék, hogy ezek között Gottfried Barna, Csikány Tamás, Takács Róbert és Négyesi Lajos írásai mellett létezik egy olyan is, amely a térségben küzdő hadosztály lugosi születésű parancsnoka, Bánlaky (Breit) József tollából született. Ő ugyanis nemcsak katona, hanem igen jelentős hadtörténész is volt.

Az első világháborút követő romániai hadisír-rendezési programot Maria Bucur Eroi și victime (Hősök és áldozatok) című könyvének köszönhetően ismerte (a könyv románul csak 2020 óta hozzáférhető, angolul azonban már 2009-ben megjelent). Szintén Bucur tért ki arra is, hogy a hadsereg kezdeményezésére Románia területén a nyolcvanas években felmérték a nem román vonatkozású háborús emlékműveket, illetve javaslatok születtek a további sorsukra nézve. Az Amerikában élő román történész kutatásai azért különösen fontosak, mert az Úz-völgyi temetővel kapcsolatos dokumentumok egy része a két háború közötti hadisír-rendezés, valamint az említett felmérés során keletkezett.

A sírkert történetével kapcsolatosan beszélgetőtársunktól megtudtuk, hogy „az első világháború idején – egy rövid, néhány hetes időszakot leszámítva – a térségben állásharcok zajlottak. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy mindkét fél beásta magát, kialakultak az egymással szembenálló vonalak, és ezek jelentősen nem módosultak mindaddig, amíg a magyar alakulatokat ki nem vonták erről a hadszíntérről. Kisebb területek persze többször is gazdát cseréltek, de a temető a magyar vonalak mögött jött létre, és a harcok folyamán végig a magyar vonalak mögött is maradt.”

Kihangsúlyozta, „a magyarok nagyjából egy hónapig álltak szemben a románokkal ebben a térségben, ezt követően ugyanis a román csapatokat oroszok váltották fel. Túlzás nélkül elmondható, hogy majdnem napra pontosan tudjuk, az utóbbiak mikor vették át a románoktól a vonalakat, ugyanis az ezredtörténetekben dátumszerűen is szerepel, hogy a magyar állások előtt mikor észlelték az első orosz járőröket. Jelenlétük azért is fontos, mert egy magyar ellentámadás során körülbelül négyszáz orosz katona holtteste maradt a magyarok által elfoglalt területen. Éppen ezért, amennyiben az erre vonatkozó feljegyzések megismerése előtt kellett volna valamit mondanom a temető kapcsán, talán róluk tudtam volna leginkább elképzelni, hogy ide temették őket. A román okmányok nyilvánossá válása óta viszont tudjuk, hogy ők sincsenek itt, valószínűleg máshol hantolták el őket.”

A továbbiakban rámutatott, a Hősök Kultuszát Ápoló Nemzeti Hivatal (Oficiul Naţional pentru Cultul Eroilor – ONCE) által közzétett román dokumentumok alapján az derül ki, hogy az egyesek által emlegetett 149 román katona közül csak 19 nyugszik az Úz-völgyi temetőben, de ez a szám sem pontos. Százharminc katonát a feljegyzések szerint eleve is egy másik helyszínen temettek el, ahonnan később kihantolták őket, de pontosan tudni, hogy maradványaik Comănești-re kerültek. Azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy „a fennmaradó 19 katona nevét tartalmazó részlistával is akadnak bajok. Ezen ugyanis 12 olyan katona szerepel, akiknél az alakulatot és az elesés időpontját is feltüntették, csakhogy ők semmilyen korábbi okmányban nem jelennek meg, ráadásul az ő esetükben az elhalálozás időpontját a Romániában akkor használatos Julián-naptár szerint jegyezték fel. (Románia csak 1919-ben tért át a Gregorián-naptárra.) Ez egyértelműen arra utal, hogy az említett katonák adatait nem a magyar, hanem a román hatóságok rögzítették, így tehát az sem valószínű, hogy maradványaik egy akkor magyar területen fekvő temetőben lennének.

Végül érdemes kitérni a hétfősre szűkült listán szereplő katona helyzetére is. Ők valóban a temetőben nyugszanak, csakhogy az egyikük, Ioan Bogdan vagy Bogdán János neve mellett például a korábbi román forrásokban az áll, hogy magyar volt. Ha vele nem számolunk, hat katonánk marad: közülük öten szerepelnek a magyar halotti anyakönyvekben, amelyekből egyébként az is kiderül, hogy egyikük sem született a mai Románia területén. Az egyetlen erről a listáról, aki román nemzetiségű lehetett, az Rotaru Stan: ő feltehetően azzal a Rotár Viktorral azonos, aki a csíkszentmártoni tábori kórházban halt meg, és szintén a Monarchia katonája volt. Ennek a hetes listának létezik egy másik változata is, ahol Bogdán János helyett Lusin Filip szerepel: ő Lusja Fülöpként jelenik meg a halotti anyakönyvekben, és tudni lehet róla, hogy orosz fogoly volt.”

Végszó

Ami a jelenlegi tudományos tevékenységét illeti, Magyarosi Sándor továbbra is a 27. Könnyű Hadosztály történetét kutatja, és katonáinak a harctéri tapasztalatait próbálja értelmezni. Ami pedig a terveit illeti, a közeljövőben befejezendő doktori dolgozata után egy első világháborús naplót szeretne közlésre előkészíteni. A hosszú távú célokról csupán annyit említett, hogy továbbra sem akar elszakadni az angol nyelvű tudományos világtól.

Magyarosi Sándor a Brassó megyei Krizbán született 1974-ben. Alapdiplomáját Kolozsváron, magyar-néprajz szakon szerezte, majd a budapesti CEU-n a kommunizmus történetéből mesterizett. 2007-ben Írországba költözött, ahol a Maynooth-i Egyetem hadtörténet és stratégiai tanulmányok szakirányú mesteri képzését végezte el. Ezt követően Írország legrangosabb egyetemén, a Trinity College-en szeretett volna tovább tanulni, ahová fel is vették, de végül korábbi egyeteme ösztöndíj-ajánlatát fogadta el. Döntésében közrejátszott ottani tanárai, David Murphy és Ian Speller iránti hálája és tisztelete is, akiknek, mint mondja, szakmai szempontból nagyon sokat köszönhet. Magyarosi jelenleg a már említett Maynooth-i Egyetemen doktorál hadtörténetből.