Igazi igehirdető volt

Sokatmondó lehet, hogy nemcsak az egyháztörténet, különösképpen az erdélyi ferences rendtartomány krónikásai tartják számon Albert atyát, azaz Bartók Barabást, hanem szépíróink között is van, aki ennek a rendkívüli embernek az alakját megörökítette.

Borsodi L. László Csíkszeredában élő költő egész verssorozatot szentelt (Crypta franciscanorum) a huszadik században sokat próbált ferences atyáknak, köztük a Kézdiszentléleken 1927. augusztus 21-én született és 2004. október 24-én Székelyudvarhelyen elhunyt Bartók Barabásnak. A Csuhában, priccses nadrágban című prózavers a Látó című folyóirat 2018. januári számában jelent meg, s az ilyen művekre jellemző tömör, sűrített formában jeleníti meg lírai hősének regénybe illő életét.

A költő ezt az életregényt persze nem a gyermekkor elmesélésével kezdi, mert hiszen ez Albert atya esetében sem különbözött más, falusi sokgyermekes földműves családokban felnőtt gyermekétől, hanem az ifjú életének egy drámai fordulópontjával, amely 1948-ban következett be, amikor egyik óráról a másikra a kommunista állam erőszakkal kilakoltatott mindenkit a vajdahunyadi ferences rendházból. A fiatal teológus hallgatóra aztán három év kényszermunka várt, ami viszont még inkább abban az elhatározásában erősítette meg, hogy neki papként kell szolgálnia az Urat. Azt mondhatjuk, az ő esetében az erős elhatározás előtt minden kívülről jövő hatalmi erőszak meghátrált, mert valóban elérte, hogy pappá szenteljék (1957), s kényszerlakhely és politikai üldöztetés ellenére tette a dolgát a letűnt rendszerben, majd a visszaszerzett szabadság idején is tudta, mi a teendője. Ahogy a költő írja, egyszerre művelte a lelket és a földet.

Úgy tartják számon Albert atyát, mint nagyon keresett igehirdetőt, s ennek a hivatásnak mintegy megkoronázását jelentette 2003-ban a csíksomlyói búcsún mondott szentbeszéde. Üzenetét az áldozatos szeretet, valamint a nevelés fontosságának gondolatára építette. Hogy mit is jelent az áldozatos, illetve máriás szeretet, saját családja példájával is megerősítette: „Mindannyian, akik itt vagyunk, tudjuk, hogy ebben az univerzumban a lélek miatt a legnagyobb érték emberi életünk. És a keresztény lelkület mindig, lépten-nyomon hangoztatja, hogy vállalni kell az életet, vállalni kell a gyermekeket, mert különben célt téveszt a társadalom. A legjobb esetben is idegenek foglalják el a kultúrember helyét. Én mint Édesanyámnak a hetedik fia azt hiszem, hogy alázattal kérhetem az édesanyákat: vállalják az életet, vállalják a gyermeket! Ha a mi szüleink is úgy gondolkoztak volna, hogy nekünk csak egy vagy két gyermek kell, akkor én soha meg nem születtem volna. És nem is vártak engem, mert volt már hat fiú. Gondolták, a hetedik csak lány lesz. Nem így volt, és mégsem dobtak el. Legyen áldott a poruk ott, a kézdiszentléleki temetőben!”

És kit kérhetett mást a kiváló igehirdető akkor és azon a helyen, ha nem a Csíksomlyói Szűzanyát, hogy segítsen az élet vállalásában, a nevelés szent feladatában, valamint egy jó irányú, az egységen és szereteten alapuló szemléletváltásban? Befejezésként pedig Albert atya egy régi vallásos ének szavaival búcsúzott a hívektől, akik a prédikáció során nem egyszer tapssal fejezték ki egyetértésüket és tetszésüket: „Óh, égi Szűzanya, Mária, csüggedőknek szép remény, / világítótorony gyanánt állsz az élet tengerén, / Ó, Mária, ragyogj nekünk, / vész ha sújtja életünk, / s porba hull szövétnekünk, / Te légy velünk, / Te légy velünk!”

Végezetül Böjte Csabát idézném, aki egy feljegyzésében Borsodi versére hívta fel a figyelmet, miközben a következő vallomást tette: „Albert atya indított el Csíksomlyón a szerzetesi élet útján! Vidám, tiszta lelke Szent Ferenc atyánk 20. századi hiteles tükre volt, nem csak számomra!”