Interjú Tóth Viktor dzsesszzenésszel

Múlt év végén Sepsiszentgyörgyön adott vetítéssel egybekötött szaxofon-koncertet a többszörösen kitüntetett magyarországi dzsesszzenész, Tóth Viktor. Rövid ittléte alatt gyerekfoglalkozást is tartott, de még arra is futotta az idejéből, hogy kérdéseinkre válaszoljon.

– Kezdjük az alapvető, már sokszor ismételt, demégis fontos kérdéssel: mit jelent önnek a zene, ezen belül a jazz?

– Szerintem az emberiség legnagyobb eszköze a határtalan megszólítására. Csodálatos dolog, mert mindenki érti nyelvtudás nélkül is. A jazz ezen belül azért fontos, mert nincsenek határai, és mert lélekzene. Kétféle zene van: a lélekteljes és a hazug. Én csak az elsővel foglalkozom, a jazz pedig a szabadságot, kreativitást jelenti számomra.

– Hogyan és mikor talált rá erre a műfajra, mert lássuk be, az ember gyerekként még nem hallgat és nem játszik jazzt? És miért pont altszaxofon?

– Az emberek azért nem szeretik a jazzt, mert nem értik, nem értik meg, hogy miről szól. Pont ezért indítottam egy előadássorozatot Könnyen érthető jazz címmel, hogy a laikusokhoz közelebb vigyem a műfajt. Az előadások alatt az emberek nagyon sokat kapnak, otthon újrahallgatják a lemezeket, és gazdagabbak lesznek. Nekem a szaxofon szerelem volt 14 évesen. Számomra nagyon fontos a szerelem, minden cselekedetemet az motiválja, legyen az hangszer, illat, zene vagy akármi.

– Számos zenekarban játszik, elárulná, hogy milyen projekteken dolgozik?

– Négy fő zenekarom van jelenleg, az első a Tóth Viktor Tercett, amelyet a háromszéki közönség is ismeri már. A jazzben megszokott, hogy a zeneszerző nevét hordozza a zenekar. A másik az Arura Trió, itt cimbalommal és bőgővel egészül ki a szaxofon, és egy nagyon finom szövetű spirituális muzsikát szólaltatunk meg. Ezen kívül van még egy négy szaxofonból álló együttesem is, a Road Six Sax; ez nagyon különleges, ugyanis jazz, hip-hop, népzene és kortárs zene keveredik játékunkban. Végül van még a Bird Food Market nevű bandám, amely Charlie Parker, századunk legnagyobb szaxofonosának hagyatékát dolgozza fel egy teljesen modern köntösben.

– Hogyan zajlik az alkotás, komponálás folyamata? Miként születnek a dalok?

– Mi, dzsesszzenészek abban különbözünk a többi zenésztől, hogy sok időt töltünk a hangszerünkkel. Én nyolc órát gyakorlok egy nap, és nem azt gyakorlom, hogy valamit el tudjak játszani valahogy, hanem azt, hogy ezt a valamit bárhogy el tudjam játszani. Zeneszerző vagyok, de élőben, azonnal, ott és akkor. Ehhez összetett felkészültségre van szükség. A zeneszerzés egy fázis, három óra révület, energia-felszabadulások, ezt jelenti nekem. Úgy gondolkozom, mintha egy létező, de nem jelenlévő világban már létezne a zene, és én visszahívnám.

– A gyerekekhez is nagyon közel áll, sokat foglalkozik velük. Honnan a
pedagógusi érzék?

– Egyszer, húsz évvel ezelőtt voltam egy látónál, aki mindent elmondott rólam, amint beléptem a szobába; ezzel meggyőzött, hogy ott a helyem. Azt hiszem, igazat mondhatott, ugyanis azt állította, a tanítás fontos szegmense lesz az életemnek. Akkor nem hittem el, turnézni, zenélni akartam, egyáltalán nem érdekelt a tanítás. Most, 42 évesen azt veszem észre, hogy minden pillanatban tanítani szeretnék. De ez inkább segítés, nem tanítás. Nekem nagy boldogság, ha azt látom, hogy a környezetemben élő gyerekek, emberek boldogok. A gyerekekkel foglalkozva ellene teszek azoknak az erőknek, amelyek be akarják őket zárni, korlátozni akarják őket. Emlékeztetem őket, hogy lehetnek és legyenek szabadok.

– Honnan inspirálódik? Kiket hallgat?

– Rengeteg zene van a fejemben, de ha hallgatok valamit, az a klasszikus zene. Ugyanazt csinálják a klasszikus zeneszerzők is, amit én, csak ők három év alatt írnak meg egy darabot, én pedig három másodperc alatt alkotok valamit. A másik, ami segít, az a népzene: táncházakba járok, bár nem vagyok táncos lábú, inkább belül táncolok.

– Közel áll önhöz a spiritualitás és az utazás. Milyen helyekről, milyen tapasztalatokkal tér vissza?

– Nagyon fontos nekem úton lenni, és szerencsés vagyok, mert rájöttem, hogy bárhol jöhet az az információ, amire szükségem van. Az életcél az, hogy kirakjuk a bennünk lévő puzzle-t. Megindító volt például Sepsiszentgyörgyön találkozni két írástudatlan emberrel, akik segítséget kértek tőlem irataik kitöltéséhez, sőt sört is kínáltak a segítségért. Meglepett, hogy létezik ilyen, és arra emlékeztetett, milyen szerencsés vagyok, hogy tudok írni, olvasni. Ez is ok a boldogságra, és erre kellene emlékeztetni mindenkit. Mi lenne, ha éheznénk, háború lenne, gyerekprostituáltak lennénk Thaiföldön, vagy nem lennének végtagjaink? Az embereknek az is a gondjuk, hogy úgy érzik, nincs okuk a boldogságra. Pedig van. Amerikától Indiáig rengeteg helyet bejártam, számos emberrel találkoztam, és mindenhol, mindenkitől tanultam valamit.

– Utazásai egyik visszatérő pontja Sepsiszentgyörgy. Van ennek különösebb oka?

– Nekem más itt játszanom, mint bárhol máshol, mert a nézők 95 százalékát látásból, 50 százalékát pedig névről ismerem. Nagyon szeretek itt lenni, Szentgyörgy különleges hely, érezni a kulturális pezsgést, számos gyerek- és felnőttprogram van. Jó itt játszani, mert szeretik a zenét, amit játszom. A zeném lényege, hogy őszinte, nem akarok képmutatást, azt akarom, hogy másfél órára kimozdítsam az embereket az életükből, és átvigyem egy másik, magasabb térbe.

– Mikor láthatjuk ismét Sepsiszentgyörgyön?

– Tavasszal folytatom tízéves workshopomat, ahonnan már kirepült egy nemzedék, de várjuk az újakat, a művészetis, jazz-táboros diákokat. Emellett biztosan lesz koncert is, majd nyáron a jazz- és improvizációs táborba várok mindenkit.