Istállóban udvaroló vadtulok

Megérkezett az első bölényszállítmány a marosvásárhelyi állatkertbe, amely részese kíván lenni a legnagyobb testű európai szárazföldi emlős megmentését célzó tenyészprogramnak. Gyakorlatilag egyfajta „visszatelepítésről” van szó, hiszen a bölény régen megszokott látványnak számított a székelyföldi erdőkben, és van olyan itteni üzletember, aki rájuk építi vállalkozását.

„Az Árpád-házi királyok legkedvesebb mulatsága a bölényvadászat volt. Évenként ősszel megjelent az egész udvar az ország EK-i részében fekvő királyi vadászkastélyok egyikében (Ugocsa, Máramaros, Bereg, Zemplén), s innen indult el a bölényhajszára” – írja Szalay Béla a Székelység 1932/5–6. számában. De például a híres Belényesi-hegység is királyi bölényvadász-terület lehetett a XI. században, a szomszédságában levő Ciblesen mai napig olyan helynevek őrzik az állat emlékét, mint Bölénycsúcs, Bölényforrás, Bölénytisztás vagy Bölényvölgy. A Szamos mentét Bölénymezőnek vagy Belének láposának is nevezték.

Kleiner Salamon 1732-ben készült rajza erdélyi bölényekről

A bölények őshazája

Ugyancsak Szalay szolgál válasszal arra kérdésre is, hogy hol lehetett a bölények őshazája. „Itt, Szilágy vármegye szomszédságában (Bihar, Szatmár) csak a nyugati kezdete volt azonban a bölények hazájának; ide csak leváltottak a hatalmas bikák a nagy havasokról, mert itt nedvesebb, kövérebb volt a tisztások füve, és óriási terjedelmű posványos őserdők védték a fejedelmi vadat a meglepetés ellen… De hát honnan került e vidékre az a sok bölény? A válasz rövid: Székelyországból! Ott volt az ősi fészkük a Gyergyói-havasokban. Az említett Belényesi-hegység, a Bükk, Avas, Lápos összefüggenek a Cibles közvetítésével az észak–erdélyi rengeteg tömegű őserdőkkel, a Radnai- és Máramarosi-havasokkal s az ezekkel délre kapcsolatos Kelemen-havassal, amely Borszéken túl átterjed Moldvába, és épp itt, a határ menti járatlan havasokon volt Bölényország szíve, itt volt főhadiszállásuk. Itt vadásztak rájuk a székely daliák ősidőktől fogva, és innen terjedtek el dél felé a Görgényi- és a Csíki-havasokba, le egészen Brassó alá, ahol sok emlékük maradt fenn.”

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tulajdonát képezi az a kitömött bölény, amelyet a XIX. század végén lőttek le Lengyelországban, az orosz cár azt Ferenc József császárnak adományozta, aki a maga során továbbadományozta a Magyar Természetrajzi Múzeumnak. Innen került 1913-ban Háromszékre, a következő év leltári könyvében már szerepel (fotó: Köllő Zsolt Ágoston)

Az oklevelek is ezt támasztják alá: 1534-ben Gyergyószéken arra panaszkodnak, hogy az erdőkben csoportosan tanyázik a vadtulok, azért Maylát István ősi szokás szerint Fábián-napra nagy vadászatot rendez. 1643 szeptemberében I. Rákóczi György fejedelem hívja meg „begyinvadászatra” a Csíki- és Gyergyói-havasokba Bornemissza Pált.

A mohácsi vész után, 1534-ben Majláth István erdélyi vajda nagyszabású bölényvadászatot rendezett a Gyergyói-havasokban, mert a székelyesen elnevezett begyének (bölények) a lakosság erdeiben lényeges kárt tettek, sőt sok személyt a bölények agyontapostak. Ezért a vajda a mondott évben, Fábián napján (jan. 20.) a „régi vajdák szokása és szüksége szerint” tartott vadászatot, ahol számos főúr és nemes ifjú sok vadat ejtett”. (…) Feljegyzések szerint 1718-ban, a gyergyói havasokon „a bölények még számosan valának”. Apor Péter érdekes emlékirataiból tudjuk, hogy a korabéli (1730 táján) erdélyi főurak hímzett kerevetei, zsámolya, tábori sátorai, nyugvóhelyei medve- s ehhez sokat hasonlító bölénybőrrel voltak borítva.

Biás István: Régi erdélyi bölényvadászatok (Vadász Újság, 1926. február)

Ezt támasztja alá többek között a szárhegyi Lázárok ősi címerének főalakja, de a helynevek is árulkodnak székelyföldi „bölényfészekről”, mint például a bálványosi, 1091 méter magas Begyenkő-szikla, hogy az erdővidéki Bölönről ne is beszéljünk!  „A bölényvadászok egy része… székelyek közül került ki, mert ők voltak azok, kik az ország nagy keleti bölényterületének szívében laktak, kik legjobban ismerték az állatot, annak szokásait, vadászatát, kik tehát a királynak a legjobb szolgálatot tehették” – írta még Szalay. Ezek alapján nem véletlen, hogy egyes források szerint az utolsó erdélyi bölényt is Székelyföldön lőtték le jó bő kétszáz évvel ezelőtt.

Bölön madártávlatból. A falu nevét is a bölényből származtatják egyesek (fotó: Csíki Csaba)

Az utolsó erdélyi bölény

Azért írunk „egyes forrásokat”, mert például a mai fiatalság által elsődleges forrásként használt Wikipédiában az áll, hogy 1762-ben ejtették el az utolsó erdélyi példányt. Ez az évszám az 1858-as kiadású, Erdély régibb vadászatai című kiadványhoz vezethető vissza, amelyben Újfalvy Sándor (1792–1866), korának híres vadásza és természetjárója, Kőrösi Csoma Sándor nagyenyedi tanulótársa a következőket írja: „Az utolsó bölény sirját minden vidék saját körében keresi, mindenik elregéli még, hol és miként ejtetett el ez erdélyi utolsó királyi állat. Részemről azon meggyőződésre jutottam, hogy az 1762. oct. 8-án a borgói Pláj magaslaton lelte halálát. Boldogult apám jelen volt e vadászaton, mellyet édes atyja itt, mint Doboka vármegyei alispán tartott. Borgó vidéke, melly akkor a Bethlen grófok birtoka volt, Doboka megyéhez tartozott. Apám 86-dik évében halálozott el, s utolsó éveiben is szenvedélyes vadász volt. Vadászkalandjairól sokszor beszélgetett, s ünnepe volt, ha a bölény vadászatról emlékezhetett. Szerinte ez utolsó jól kitermett tehén volt, s hozzávetőleg 10-12 esztendős lehetett, öt mázsát és 42 fontot nyomott.”

Orbán Balázs viszont az 1814-es évszámot adja meg A Székelyföld leírása című monumentális munkájában: „A fülei havasokban sok vad van, régen még bölény is tanyázott itten. E kiveszett fajnak utolsó magánosan ordítozó ivadékát itt látták a múlt század végén. Lázár Károly gróf A szabad természetről című munkájában azt állította, hogy a fülei úgynevezett boroszlános erdőben, Benkő József professzor tanulmányozása szerint 1775. március havában láttak bölényt, Erdélyben az utolsót pedig 1814-ben lőtték.” Megjegyezzük, hogy Petényi János Salamon (1799–1855) akadémikus, madártani kutató 1815-öt említ, és szerinte is Udvarhelyszéken ejtették el az utolsót.

Az 1762-es évszám már csak azért is erősen vitatható, mert egy 1781-ben megjelent közleményben a következő áll: „Csíkszékben – úgymond – néhány év előtt egész csordával a legelőre kihajtott egyik tehénbe belészeretett egy bölény, s annyira bizalmas lett, hogy esténként a falu népének ijedelmére nemcsak gazdája háza kapujáig, de még az istállóba is bekísérte, s így hajtották ki aztán a bölényt a tehénnel együtt reggelenkint a csordára.”

Páll Attila a „segédeivel” (fotó: Székely Kalendárium/Vajda György)

Visszatért a Kárpátok királya

Az állami erdészet (Romsilva) magánerdészetekkel, környezetvédelmi szervezetekkel, önkormányzatokkal karöltve hosszú évtizedek óta próbálkozik az európai bölény visszatelepítésével a Kárpát-gyűrű romániai és erdélyi erdeibe. A hátszegi (Hunyad megye) rezervátumot 1958-ban alapították, egy lengyelországi bölénypár, Podarec és Polonka volt az első két „lakója”. Az 50 hektáros területen 2022-ben alig tucatnyi bölény élt, noha régebb a létszámuk ennek sokszorosát tette ki. A csökkenés egyik magyarázat az, hogy sok kisborjút máshová vittek fejlődni, az ottani állományt erősíteni.

Az egyik legismertebb és legeredményesebb visszavadító telep Vânători–Neamț község övezetében, az azonos nevű nemzeti parkban található, csaknem 31 ezer hektár, amiből 26 ezer hektár erdő. Hivatalosan 1999-ben létesítették, tíz évvel ezelőtt 11, két év múlva 6 bölényt engedtek itt szabadjára, számuk ma ötven körüli lehet. Önreklámjuk szerint az egyetlen hely Romániában, ahol szabadon élő bölényeket lehet látni.

A bánsági Szárkő-hegység 8000 hektáros bölényrezervátumában, Hunyad és Krassó–Szörény megye határvonalán számuk tavaly meghaladta, öt éven belül elérheti a kétszázötvenet. Hasonlóan nagy kiterjedésű a Bukaresttől 70–75 kilométernyire lévő buksányi bölényrezervátum is, ahol a bekerített területen élő állatok létszáma általában 30-40 körül mozog. Székelyföld peremövezetében, a Brassó megyei Bodzavám területén is van 2008 óta egy kis bölényrezervátum, kéttucatnyi állattal, amelyeket Ausztriából, Svájcból, Franciaországból és Olaszországból hoztak. A többi ilyen telephez hasonlóan, a szabályok betartásával ez is látogatható a turisták számára.

Lehet kóstolni!

Gazdasági vállalkozásként felfogható amerikaibölény-farmból több is működik Romániában. A legismertebb talán a folyamatosan több százas állatállománnyal bíró nagyszalontai. Itt a fő szempont a hústermelés, a vendéglátói, közétkeztetési piac ellátása bölényhússal, bölényhúsból készült termékekkel. Egyik különlegességük a „bölényburger”, amelyről azt mondják, sokan nehezen veszik rá magukat, hogy megkóstolják, de ha beleharapnak, biztosan kérnek még belőle!

Jó tíz éve immáron Székelyföldön is működik bölényfarm, az erdővidéki Nagyajta határában, a brassói Páll Attila és csíkszeredai születésű felesége, Orsolya jóvoltából, aki felmenőik falujában 2007-ben vásároltak e célból 10 hektáros területet. Miután több híres farmot felkerestek Angliában, Belgiumban, Németországban és Lengyelországban, az első négy bölényt 2013-ban szerezték be a leghíresebb európai tenyésztőtől, Belgiumból, aztán hoztak Lengyelországból és Németországból is, tavaly hatvan állatot gondoztak a gazdaságban. A fő céljuk természetesen nekik is a koleszterinszegénynek tartott bölényhús értékesítése üzletekben, éttermekben, de látogatóközpont létrehozását is tervezik, szállást kínáló vendégfogadóval, ahol bölényhúsból készült ételeket lehet majd kóstolni. Hogy milyen áron, azt nem tudni, de iránymutatóul szolgálhat az egyik honi internetes szaküzlet ajánlata, ahol a steak-nek való bölény T-bone kilóját 290 lejért lehet megrendelni…

Címlapfotó: Bölények Páll Attila farmján (Székely Kalendárium/Vajda György)