Kemény böjt, könnyű álom, kakastoll az ajtóban

„Ha valaki András napján kenyeret pirít, s a bal csizmája kapcájába teszi, s egész nap nem eszik semmit, ha éjjel a feje alá teszi, meglátja álmában, ki veszi el őt feleségül” – okít az Erdély című lap több mint százhúsz évvel ezelőtti száma. Pánikra azonban nincs ok, mert eleink más módszert is tudtak a jövendőbeli vőlegény vagy menyasszony kilétének felfedésére. Igaz, azok sem föltétlenül egyszerűbbek.

Még mielőtt a jövőfürkésző praktikák taglalásába kezdenénk, hadd emlékeztessünk: András előbb Keresztelő Szent János, majd Jézus tizenkét tanítványának egyike, Simon Péter testvére volt. Egyes újszövetségi apokrif iratok szerint kezdetben Közép–Ázsiában, Örményországban, Kurdisztánban, sőt a szkíták körében is hirdette a kereszténység tanait, tehát őseinkkel korán kapcsolatba kerülhetett. Ezt sokan kétségbe vonják, de tény, hogy számos helyen „szkíta-térítőknek” nevezik András és Fülöp apostolokat, mindkettőjük zománcképe helyet kapott a Szent Koronán, és ez az Árpád honfoglalóinak sírjaiból elkerült ereklyetartó mellkeresztekre is egyfajta magyarázatul szolgálhat. Az sem lehet véletlen, hogy a Kárpát-medence első keresztény templomait Szent András tiszteletére emelték – Székelyföldön később Futásfalván, Gyimesfelsőlokon, Szentegyházán, továbbá a ma Brassó megyéhez tartozó Ürmösön ajánlottak istenházát vagy kápolnát az oltalmába.

Az evangélium hirdetésével minden bizonnyal a Volga környékére is eljutott, hiszen Oroszország védőszentje lett, de végül a Bizánci Birodalomban kötött ki, ahol Péter bátyja püspökséget alapított. Az achaiai Patrasz (Petra) püspökeként a halál is itt érte Kr. u. 60-ban, méghozzá igen különös módon: miután a feleségét, Maximillát Jézus hitére terítette, Aegasz helytartó bosszúból bálványáldozatra akarta kényszeríteni, amit András természetesen megtagadott, sőt azt sem engedte a feldühödött népnek, hogy a börtönből kiszabadítsák. X-formájú keresztre feszítették (ezt nevezzük ma andráskeresztnek), amelyen harmadnapon lehelte ki lelkét, de úgy, hogy előtte két napig még Jézusról prédikált.

A 4. századtól Konstantinápolyban őrzött ereklyéit 1208-ban erőszakkal átvitték Amalfiba, a fejét pedig 1462-ben Rómába, ahonnan csak 1964-ben került vissza Patraszba. Szent Regulus legendája szerint egyes ereklyéi Skóciába kerültek, ezért a skótok is védőszentjükként imádkoznak hozzá, sőt 1997-ben Románia is oltalmába ajánlotta magát.

Szentandrási kollégák

A kisfarsang ugyan már Katalinnal véget ér, de a mulatságok azért egészen Andrásig tartottak, aki aztán „zárja a hegedűt”. Legfennebb, református vidékeken lehetett az András utáni szerdáig muzsikálni, de már csak otthon, a hozzá legközelebb eső vasárnap ugyanis kezdődik az advent, katolikusoknál a karácsony előtti böjt, a vígasságok, lakodalmak, bálák, fonók tilalmi időszaka (a fonóba azért itt-ott el-eljártak az ünnepnapok – András, Borbála, Luca napja, karácsony – kivételével). Érdekes módon a disznóvágások idénye is tulajdonképpen a napjával vette, veszi kezdetét (főként a protestánsok körében), ezért aztán néhol Disznóölő Andrásnak is mondják.

A régiek azt tartották, az András-napi hó nem jó a vetésnek, és ha elkezd havazni, negyven napig el sem áll. Ha a libát megtartja a jég, locsogós, azaz sáros lesz a karácsony. A kézdiszentlélekiek onnan tudják, hogy kemény tél lesz, ha a farkasok orgonálnak. Sok helyen hagymakalendáriumot is készítettek ilyenkor: szétszedett fej vöröshagyma rétegeire csipet sót szórtak, a 12 réteg mindenike hónapnevet kapott, majd újév napján ebből jósolták meg a következő év időjárását.

A rendőröknek minden András napján meg van engedve, hogy az inspekciós szobába kártyázzanak, egyenek, igyanak. Megbeszéljék, mi a bajuk, mi a kívánságuk. Ezen a napon nem kell posztot álljanak, és még sok minden megvan engedve nekik ezen a napon, amit diskreciom tilt elárulni…

Székely Lapok, 1900. dec. 1.

Gyimesi és a moldvai magyarok szerint a farkasok ezen a napon indulnak el juhokat rabolni, ezért megelőzésképpen megfokhagymázták az ajtókat, és ügyeltek arra, hogy ne maradjon nyitva az olló. Csángó testvéreink még össze is kötözték az ollót András éjszakáján, mert ezzel tulajdonképpen a farkas száját fogták össze, estéjén a lányok, asszonyok nem mentek fonóba, nehogy farkassal találkozzanak a falu között. Pusztinán nem tartották elég hatásosnak, ha csak fokhagymával keresztet rajzoltak az ajtóra, „kakastulut szúrtak beléje, hogy a gonosz ne menjen be Szent András éjin.” A gyimesiek egész András-hetén nem használták az ollót.

A székelyvarságiak sem mertek kimenni a határba, annyira tartottak a „szentandrási kollégáktól”, ahogy tréfásan a farkasokat nevezték; a parajdiak sem hoztak fát a havasról, s a juhokat, teheneket nem engedték túl messzire a falutól. A háromszéki román pásztorok, ha eddig nem, ezen a napon mindenképpen hazahajtották az állatokat, mert féltek attól, hogy a Szent András oltalmát élvező farkasok kárt tesznek bennük.

Gatyát a párna alá

Amint már említettük, a fiatalok ezt a napot tartották alkalmasnak arra, hogy megtudják, ki lesz a férjük vagy a feleségük. Egészen pontosan az előestéjét, amikor is egyes vidékeken a lányok férfinadrágot vagy gatyát, a legények női inget vagy szoknyát tettek a fejük alá, bízva abban, hogy megálmodják a jövendőbelijüket. Korondon a lányok meg is mosakodtak, megfésülködtek, és a vizes szappant, valamint a fésűt a benne maradt hajszálakkal szintén a párna alá rejtették.

A 70 éves id. Ravasz Jánosné Sükei Rozália mondotta, hogy ő nagyleány korában ezzel az eljárással valóban megálmodta a férjét. Álmában szolgálni készült, és Ravasz János segített neki a ruháit becsomagolni.

Szintén férjük megtudakolása végett főzték a leányok András napján este a gombócot. A legények nevét cédulákra írták és mindenik cédulát egy-egy tésztagombóc közepébe helyezték. A gombócokat egyszerre a fövő vízbe dobták, majd az edény aljáról leghamarabb felszínre jövő gombócot kivették. Az ebben a gombócban rejlő cédula tartalmazta a jövendő férj nevét.

Minden évben fölemlegetik, hogy ezen a napon kezdenek a farkasok koslatni (párzani). Ilyenkor falkákba verődnek és különösen veszélyesek. A velük való találkozásról különböző farkaskalandokat mesélnek. Így a 65 éves Fábián (Kovács) Mihállyal történt ifjúkorában, hogy amidőn Vadasmezőről, ahova jövendő feleségéhez járt udvarolni, éjféltájban hazafelé jött, olyan farkascsordával találkozott, amelyben mintegy harminc farkas lehetett. Hirtelen ötlettel bundáját dobta közéjük, s amíg azon marakodtak, gyorsan elszaladt, mert különben talán életével fizethetett volna a találkozásért.

István Lajos: Jeles napok Korondon

Máshol András-pogácsát sütöttek a lányok, egészen pontosan hármat, mindegyikben egy-egy férfinévvel. Kitették a küszöbre, és abból, hogy melyiket vitte el a legkésőbb a kutya, megtudták, ki kéri meg a kezüket. A legények nagyobb választékot engedtek meg maguknak, ők 13 cédulát írtak lánynevekkel, összegyűrték, és Luca napjáig minden nap eldobtak egyet találomra – amelyik utolsónak maradt, azon volt a leendő menyasszonyuk neve.

„Ábrándozó bakfis-leányok”

Az álmodós módszerhez visszatérve, aki biztosra akart menni, előtte szigorú böjtöt tartott. A Székely Nemzet 1899-ben a következő tanáccsal szolgált olvasóinak: „Szent András napján a férjhez készülő leány estig böjtöl, besötétedvén, a favágón egy marok kendermagot vet el, s térdre ereszkedve ezt mondja: Szent András, Szent András! kendert vetek, adjad, uram tudni, kivel fogom nyüvni? s ekkor egy lábravalóval a helyet beboronálja, fohászkodik, és elmegy a nélkül, hogy visszatekintene; éjszakára azon férfinak egy ruhadarabját a feje alá rejti, s (mint mondják) az, ki őt nőül veszi, álmában megjelenik.”

Mezőpanitban az egész napos böjt után a jövőjére kíváncsi lány este az udvaron „kötényébe szedte a csillagokat”, miközben visszafelé számolt tíztől egyig, és ezt tízszer megismételte, de ugyanazt a csillagot kétszer nem szabadott leszednie. „A csillagokat a kötényéből az ágyba önti, s éjszaka megálmodja a vőlegényét” – idéztük Kerkayné Maczky Emesét. Alsósófalván nem elég, hogy egész nap böjtölnie kellett a lánynak, vacsorára még meg is terítették az asztalt két személyre, de ennie nem szabadott. „Azt az ételt tegye a párnájára” – tanácsolták az idősebbek.

A Marosvásárhelyen megjelenő Székely Lapok 1907. december 1-jei száma pedig mintha kissé ironizálna is ezen a szokáson: „Ábrándozó bakfis-leányok és viharos időket ritkán látó öregebb kisasszonyok, a mai nevezetes napon böjtölni illett volna a reménybeli vőlegényért. Így tartja ezt a hagyomány és az ősi szokás, amely nagyanyáról száll az unokára a mamán keresztül, és mindig kísértésbe hozza a tört szívűeket András napján. Éhezni, egy napig sanyargatni a testet azért, akit nem ismernek és sohase láttak, és holnapra virradón mégis az ő képével szeretnék végig álmodni az életet a legközelebbi András napjáig. Vagy azon túl is, hogy esetleg majd kettecskén fogyasszák el a kenyeret, amelyben ma oly szűken volt része a romlatlan lelkű Katóknak, Böskéknek és Sárikáknak.”

Barabás Lászlótól tudjuk, hogy a legtöbb lány nem bírta ki evés nélkül, így ők nem is láthatták meg a jövendőbelijüket. Mi meg azon töprengünk – anélkül, hogy megmosolyognánk elődeink tudását, tapasztalatát –, hogy vajon milyen lelkiállapotba kerülhetett az a vénülő-forma kisasszony, aki az egész napos koplalás után éjszaka mesebeli herceg helyett csirkepaprikásról álmodott…