Képzelt interjú Boér Gézával

Boér Géza 1952. március 13-án született Torján, és Kézdivásárhelyen érettségizett 1971-ben. A kolozsvári egyetemi éveket követően, 1975-ben tért vissza városunkba, ahol középiskolai tanárként dolgozott 1989. január 23-án bekövetkezett haláláig.

Életében egyetlen verseskötete jelent meg (Hiányok térképe. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980), halála után fél évvel, Markó Béla utószavával adták ki a másodikat (létlelet. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1989), kéziratos hagyatékából pedig egy válogatás jelent meg alulírott előszavával és gondozásában (sorskeresztrejtvény. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2002).

Képzelt interjúnk kérdéseire a válaszokat a megjelent Boér-kötetekben olvasható versekben találtuk meg.

– Kedves Géza, egy tanulmányomban vázlatosan ismertettem, hogy költői jelentkezésed középiskolás korodra esik, azokra az évekre, amelyeket Romániában olvadásnak tekintenek ideológiai és kulturális tekintetben, de amire Kézdivásárhelyre tanárként visszatértél, már „fagyos” idők jártak. Hogyan idéznéd fel pályakezdésedet?

– Térszakadékok fölött, ím, a nagy szárnyaláskísérlet. Inthetsz már minden reménynek. Rád itt veszteség vigyáz. Minden volt hited megfagy.

– Mi adott alapot ilyetén előérzetednek? Netán voltak ennek külső és belső okai?

– Nem akartam félni, mégis felügyel rám a félelem. Ó, mindenhol a didergés őrszemei! Leselkedés hálóiban vergődöm. Mindig fáztam ebben az elrendelt vigyázzban. Mosolyaimra ráfagyva bámulok megkéselt gondolatra. Fülelnek mindenre, amit nem mond el, hisz oly pontosan meghatározták már, mit is mondana, ha beszélne.

– Mit tapasztaltál, visszatérve szűkebb szülőföldedre?

– Tájamat nézem foszlandó darabokban. Óvatos átrendezések, ím, a tájon. Végeken virul, ím, itt a pusztulvirág. Se tájad, se hazád, se szavad. Se boldog, se fájó, se szabad. Biztos pontjaink ködbe takarva.

– Milyen eszmékért lelkesedtél leginkább?

– Csakis a távolmaradó szabadság gondolata lehet. Jó volna kitalálni érte a legszebb metaforát! De hát ki kuszálta össze a mondatok rendjét? Ki vetette rá a hallgatásbogokat? Mindenki tiszta gondolatra vágyik. Reményeid hiába hűségesek: szabadságod nem érkezik.

– Láttál a magad számára akkor valamilyen cselekvési lehetőséget?

– Aprítsátok föl a mozdulatlanság egyre gyűlő görcseit! Szád némasága Adyért kiált. De hát adjátok vissza kérdőjeleimet! Adjatok a némaságnak nyelvet, fulladásnak tüdőt!

– Vannak időszakok a történelemben, amikor az egész társadalomra hamis eszméket, hamis értékeket erőszakol rá az éppen regnáló hatalom hangos propagandagépezete. Mi erről a véleményed?

– Hol hallgatás nincs, ott árulás van, szavak suhannak álruhásan. Magukba födnek hurrázó látszatok. Föl kell próbálni az egyedüllétet.

– Magányosnak érezted magad?

– Bár nem ezt akartad, és máshol már nem lehetsz, magadat megtartó magányba mégse/mégis mentegesd.

– Kisebbségi helyzetben egy közösségnek a fennmaradásért napi és távlatos célokat kell követnie egyszerre. Véleményed szerint milyen esélyeink vannak, nem tévesztve szem elől a háború utáni néhány évtizedet?

– Most már elvéthetjük a történelmet, hisz megvédtünk mindent, mi elveszett.

– Ilyen mérvű tapasztalatok és érzések alapján jövődről mit gondolsz?

– Mi lesz, ha engem is már csak kitalálsz? Egyre inkább nem leszek.

– Döbbenetes, amit mondasz, kedves Géza! Végezetül, mint általában a kíváncsi riporterek, megkérdeznélek, mikor, melyik napszakban írsz legszívesebben?

– A költők éjszaka írnak, amikor sötétfehér a magány, amikor a vers egyetlen, végső lehetőség.

Boér Géza (1952–1989)