Kókonya a radináskasban

Húsvétvasárnaphoz még manapság is sokszínű hagyományok kapcsolódnak, mint például az ételszentelés vagy a határjárás. Néhány szokás azonban teljesen kiment divatból vagy jó úton halad a teljes feledésbe merülés felé – alább ezekről is lesz szó, akárcsak dédszüleink által még komolyan vett hiedelmekről, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Akárcsak más nagy ünnepeken, ilyenkor sem illet főzni, varrni, söpörgetni; aki tartott a boszorkányoktól, már előző nap körbeseperte a házat, sőt egyes asszonyok meztelenül futották körül a portát. A trágyát sem vitték ki az istállóból, a csorda sem hajtott ki a legelőre, juhokat, lovakat is békén hagyták. A tyúkok elé kereket tettek, és abból etették, hogy ne tojjanak szét. Vadasdon viszont ma festik a tojásokat a hétfői öntözőknek.

A nagycsütörtöki és nagypénteki, mágikus erejűnek hitt mosakodásra ezen a napon is figyeltek, a bukovinai székelyek különösen arra, hogy elsőnek merítsék a feltámadt Krisztus vérének tekintett vizet, mert hitük szerint szerencsét hozott. Moldvába szakadt feleink igyekeztek már napfelkelte előtt vizet önteni a keresztútra, így remélvén elkerülni a nyári jégesőket.

Magyarfaluban a frissen merített vízbe piros tojást tett a családanya, az egymás után ébredő családtagok ebben mosták meg az arcukat, hogy szépek, egészségesek legyenek egész esztendőben; ha valakinek fájt feje, a tojással ütögették. Székelyvarságon a nagyszombaton hazavitt szenteltvízből vasárnap minden családtag ivott egy keveset torokfájás ellen, a többit meg eltették későbbre, mondván, tiszta marad, és nem romlik meg.

A zsendülő búzavetés mágikus óvása

Hajdanán többnyire húsvétvasárnapra virradóra indultak bejárni a település határait (ez utólag általában áttevődött a reggeli mise utánra), ami gyakorlati célokat is szolgált. A közösségek fiatalabb tagjait ugyanis így ismertették meg a határhalmokkal (Moldvában, Kalotaszegen határsáncokkal), hogy tudják, meddig terjed a falujuk területe, ugyanakkor szükség esetén a határvonalakat is lehetett ilyenkor tisztázni, mint történt például 1838-ban Kibéd is Sóvárad között, amikor közel két évszázados vitának tettek ily módon pontot a végére. E mögött azonban a tavaszi vetések mágikus védelmezésének szándéka húzódik, amit még a kereszténység előtti korból öröklődött át, és – jobb híján – az egyház is sikeresen adaptálta.

A húsvét legkimagaslóbb népi szokása a határkerülés. A feltámadt Krisztusba vetett hittel járják körül a falu határait. Mintegy ki akarják vinni a húsvéti kegyelmeket a mezőre is, hogy „áldásos” legyen az élet. Lóháton vagy gyalog, kereszt alatt járják be a határokat a feltámadás reggelén. A magukkal vitt búcsúkeresztre egy „perecet” akasztanak, amit visszajövet egy szegény embernek adnak.

Csíkszentmártonban a perec a kereszthordozóé. Csekefalván a község keresztjére akasztják. Csíkmenaságon a határkerülés közben a pihenő keresztek tövébe szenteltpimpót ásnak el, hogy az Isten őrizze meg a határt a jégveréstől… Csíkcsicsóban egy gyalogos és egy lovas csapat indul a kerülésre. Egy meghatározott helyen találkoznak…

Székely László: Ünneplő székelyek. Adatok a székelység vallásos néprajzához (Csíkszereda, 1944)

A határkerülés első erdélyi írásos nyomai a 16. századig vezetnek vissza, az első – egyes helyeken a második – világháborúig református és katolikus vidékeken egyaránt rendszeresen gyakorolták, utána már csak elvétve, az utóbbi években, évtizedekben, különösen a földek visszaadása után viszont sok helyen ismét reneszánszát éli. Ki gyalog vesz részt rajta, ki lóháton. Néhol pünkösdkor kerítettek rá sort, de például a Szásznádashoz tartozó Pipén áldozócsütörtökön.

Régen puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte a határjárást, esetleg lóversenyt, legényavatást, Marosszéken fenyőágazást, hajnalozást társítottak hozzá; Szentgericén „dideregtek” utána: megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót, részeges kántornak pálinkát ajánlottak.

Húsvét szombatján este Szent-Gericzén a nép apraja-nagyja, számra nézve mintegy 80–100 lélek, összesereglik a község piaczára, hogy a búzavetés dűlőjének megkerülését kellőleg előkészítse…

Húsvét első napja csendes. A nép templomba megy, „úrvacsorát” vesz. Ilyenkor semmi zaj, lárma nincs. Lányok, legények a templomozás után a piaczon labdáznak, meg „czickét” futnak. A férfiak hatosban (hatan) „filkóznak” (kártyáznak), s a ki veszt, 8–10 tenyércsapás büntetést kap.

Este kezdetét veszi a „didergés”. Azok, a kik a határkerülésben részt vettek, újólag összegyűlnek, s előre megállapított helyekre mennek dideregni. Ezt a szokást t. i. azoknál, kiknek valami hibáját tudják, szokták megszégyenítés, meggyalázás czéljából gyakorolni, pokoli zaj között, éles, elferdített nyávogó hangon így köszönt be az arra kiszemelt didergő: „Agyan Izsten jó estit, idezs gazsd’uram, azt hallottam, hogy van magának egy megesett semílye. Hozstunk ajándékba így bűcsűt, hogy legyen miben ringassák a rajkót.” A gazda már a zajról tudja, hogy mi van odakinn. Kapja a sajtárt, s vízzel vagy előre elkészített trágyalével, avagy bűzhödt káposztalével nyakon önti az eszterhéj alatt álló szószólót s közel álló társait…”

Varga Lajos (Ethnographia, 1900)

Krisztus lakomájára várva

Az ételszentelés is régi hagyomány a katolikusok körében. Székelyföldön, továbbá a bukovinai Andrásfalván a húsvéti szentelt eledelek (kalács, sonka, bárány, tojás, só) összefoglaló neve kókonya vagy kókonnya, az istensegítsi székelyeknél viszont a húsvéti kalácsot, a gajcsánai és klézsei csángómagyaroknál a húsvéti tojást és túrós süteményt nevezték így. Csíkmenaságon Krisztus lakomája a húsvéti ebéd.

A kézdiszéki Ozsdolán is „a reggeli misére vitték az asszonyok szenteltetni a húsvéti ételt, a kókonyát. A radináskasba szépen elrendezett, radinás kendővel vagy fehér szervéttel letakart kókonyából nem maradhatott ki a tojás, a kenyér, a báránysült és a kalács. A pap a misén megáldotta a húsvéti ételeket, amit aztán a család hazaérve elfogyasztott. A kókonyából maradt csontokat a vetés végébe ásták, jégverés ellen” – írja Gyöngyössy Orsolya. Itt-ott bizony az is előfordult, hogy valaki szentelt követ vitt haza, mert ha nem volt elég szemfüles, könnyen belecsúsztathatták a kosarába!

A bukovinai Andrásfalván a szentelt kalács morzsájára is nagyon vigyáztak, semmi esetre sem léptek rá (mint ahogy a tojás héjára sem); állatnak sem adták oda, hanem tűzbe dobták, s ennek hamujával szapultak. A hadikfalviak mindenből beledobtak egy kis darabot a kútba, hogy a vize romlatlan maradjon. Csíkszékben a megszárított morzsát rontás ellen használtak, a megellett tehén első fejt tejébe tettek belőle, búzakorpát és vizet kevervén hozzá.

A gyimesiek húsvét napján nem fogyasztották el a tojást, és ezt meg is indokolták: „ha húsvét napján tojást eszel, büdös lesz a szád.” Alsósófalva ellenben úgy vélték, csak szenteletlen tojást, sonkát nem szabad enni, mert csont nő az ember szájába. Ezen a véleményen voltak a moldvai Magyarfaluban is. A kézdiszentkeresztiek azt tartották, a húsvéti szentelt ételekből csak azoknak szabad enniük, akik bűneiktől megszabadultak, azaz meggyóntak.

Kakaslövés, tojásosztás

A közismert húsvétvasárnapi szokások közé tartozik a kakasáldozás is, főleg a Szászföld szomszédságában, vélhetően annak hatásait tükrözvén. A 19. század közepe táján a hétfalusiak (ott húsvét harmadik napján), majd a székelyzsombordiak is gyakorolták, Oltszakadáton hosszú karóval ütötték agyon (az 1970-es években még dívott), Apácán nyíllal terítették le, no de a második világháború óta már nem igazi kakasra, hanem annak céltáblára festett mására lőnek. Tavaly itt ötven gyerek és fiatal öltözött be fekete mellényt, fehér inget, zöld vadászkalapot, fekete priccses posztónadrágot és ráncos csizmát viselő vitéznek, illetve a lányok hagyományos székelyruhát öltöttek magukra fekete kabáttal. A legügyesebben célzónak nyílt taps jár mindenkor!

Néhány gazda arra ébredhetett ezen a reggelen, hogy éjszaka a szekerét felvitték a szénapadlásra vagy a pajta tetejére. Gernyeszegen a harmadik-negyedik szomszédban vagy akár a Maros partján találhatta meg a kapuját, aki nem volt eléggé éber. Ilyenkor bizony bort vagy pálinkát kellett elővenni, hogy a csínytevők mindent a helyére tegyenek.

Barth János érdekes szokást jegyzett le Székelyvarságról: a keresztszülői tojásosztást. „Az a varsági asszony, akit valamelyik gyermek vagy házasság előtti fiatal keresztanyjának tekintett, húsvétvasárnapján komámasszony-kosárban, tarisznyában, átalvetőben piros tojásokat vitt magával a templomba. A nagymise után, legtöbbször a templom kerítésén kívül, a jegyzői lak előtti térségen piros tojásokat osztogatott keresztgyermekeinek. A gyermekkorúnak tekintett keresztgyermekek két-két tojásra számíthattak…, a legényeknek és nagylányoknak… négy-négy tojást adott a keresztanyjuk.”

Hasonló hagyományt említett Székely László is Csíkmenaságról, hozzátéve, hogy „Csíkcsicsóban a húsvéti ajándék egy malac vagy egy bárány.” Csíkszentgyörgyön, Szentmártonban, Kászonújfalu, Csicsóban pedig szokásos a húsvéti gyermektánc és -lakodalom résztvevőit mézes pálinkával kínálgatták. A moldvai Pusztinában ellenben húsvét reggelén, a nagymise előtt a gyerekek keresik fel a keresztszüleiket, és visznek nekik ajándékba piros tojást, kalácsot, bort, pálinkát.

Jakab Elek 1854-ben jegyezte le az egyik határkerüléskor elhangzott könyörgést: „Úristen, áldd meg határunkot, szőlőhegyeinket, kerteinket; áldd meg falunkat, hajlékainkat; áldd meg hazánkat és nemzetünket; küldd el hozzánk az igazságot, a törvényt, adj jó elöljárókat…” Úgy véljük, ennyivel ma is elégedettek lehetnénk, így már csak arra kell figyelnünk, hogy ne aludjunk el a nap folyamán. Másként „a nyári nyomtatáskor elver az eső”.