Közös templom, külön harang

Erdély számos példáját kínálja nemzetiségek és felekezetek hol békés, hol viharosabb együttélésének, de a Kárpátokon kívül is tetten érhető, hogyan alkalmazkodnak a templomok, a gyülekezetek a változó világhoz. Minderről Vetési László református szórványlelkész beszélt Nyelvi, vallási együttélések, kölcsönhatások, érdekességek Erdélyben című előadásában a Háromszék Kultúrájáért díj odaítélésének délutánján a megyei könyvtárban, a magyar kultúra napján.

Szászok, svábok, ruszinok, ukránok, törökök, tatárok, bolgárok, lipovánok, evangélikusok, lutheránusok, unitáriusok, reformátusok, baptisták írják a történelem lapjaira az elhalványuló sorokat. Az alkalmazkodás nagyon sok esetben asszimilációt jelent mind emberek, mind gyülekezetek esetében, és ha nem erről lenne szó, akkor a közösségek kihalása teremt új helyzeteket.

Korábban is megesett ez, a székelység előző szálláshelyein, például Szászsebesen a mai román utcanevek mellett a történelmi szász elnevezések is jelen vannak (és nem támadja őket senki), többek között a Székelyek utcája utal a korábbi századok történelmére. Szászfehéregyházán a templom egy része ősi székely-magyar építésű, a patak neve mindmáig Székely-patak.

Havasalföldön van a Calvini nevű falu, valószínűleg szász menekültek alapították, a helybeli ortodox pópa úgy tudja, „egy szekta tagjai, akikből már nincsenek…” Mint ahogy ott már valóban nincsenek, de a bukovinai volt székely faluban, Andrásfalván is átépítették a korábbi református templomot az ortodoxok. A bözödújfalusi zsidó(zó) székelyeknek zsinagógájuk volt, a temetőben héber feliratú sírköveik találhatók, sokan az üldöztetések ellenére is vállalták, hogy székelyként a zsidó törvények szerint élnek.

Ma már Erdélyben sok esetben közösen használják különböző felekezetek a templomokat, például a Szeben megyei Bürkösön a lu­theránus szászok és a református magyarok. Külön harangjuk van, amelyet a másik felekezet nem húzhat meg. Ugyancsak a Szeben megyei Mikeszászán a reformáció után kettévágták a régi katolikus templomot, úgy használják a felekezetek külön-külön egy-egy részét; a középső romos része lenne a szászoké, akik már kihaltak. Feketehalmon is közös templom van, ezért a református templomban a Szent Antal-persely nem zavar senkit. A Hargita megyei Fiatfalván reformátusok és unitáriusok osztoznak az istenházán, amelyben két külön (de egyforma) úrasztala kapott helyet, de a toronyban is külön harangok. Szépen megoldották a közösködést a magyarandrásfalvi templomban is, ahol minden ünnepen közös istentiszteletet tart a két felekezet papja.

A vallások közötti ingázást sokszor az indokolja, milyen lelkész kerül a helységbe, vagy melyik gyülekezet fogadja be a jövevényeket egy adott korban. Nagysinken a reformátusok az evangélikus szász templomba jártak, Simonyifalva evangélikus lelkésze ma a reformátusoknak is prédikál, Szemlakon a német anyanyelvű református gyülekezetnek a magyar pap románul tart istentiszteletet.

Vetési érdekes előadásában néhány kultúrtörténeti kuriózumra is felhívta a figyelmet, mint a szászcsávási többszólamú egyházi éneklés vagy a berethalmi szászok által gyakorolt szokás. Ez utóbbit talán ma is lehetne alkalmazni: a veszekedő házaspárokat bezárták a vártemplom egy bástyájának szobájába, ahol csak egy szék, asztal, ágy, tányér és evőeszköz volt, és onnan csak akkor engedték ki őket, amikor megbékültek.