Külföldiek az ujgur rokonságról

Melyek azok a magyar őstörténettel, valamint eredettel foglalkozó művek, amelyeket Kőrösi Csoma Sándor megismerhetett, és a származási helyünket megtalálni hivatott útja tervezésekor felhasználhatott? Dr. Flórián Csaba erre a kérdésre alapozta a tavalyi kovásznai Csoma-napok alkalmából szervezett tudományos ülésszakon elhangzott előadását, amely során a legközelebbi rokonainknak tartott ujgurok sanyarú sorsával is megismerkedhettünk.

Amint arra dr. Flórián rámutatott, a magát székely-magyarnak valló Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) korában a hun származás tényként volt jelen az emberek tudatában. És nemcsak a székelyekre, hanem a magyarokra vonatkozóan is ezt tartották igaznak. Hiszen így őrizte meg a népi emlékezet, és már az elemi iskolában ezt tanulták Losonczi István Hármas Kis-Tükör címet viselő történelemkönyvéből. Ez a mű ugyanis, amely 1770 és 1854 között hetven kiadást ért meg, egyike volt a legfontosabb magyar tankönyveknek, amely segítségével több nemzedék alapozta meg történelemtudását. Nagyenyedi diákként pedig a leendő őshazakutató, Herepei Ádám (1756–1814) és Hegedűs Sámuel (1781–1844) professzorok óráin egészíthette ki és bővíthette a hun-magyar rokonságra vonatkozó ismereteit.

A 19. század elején az európai tudományos köröket élénken foglalkoztatta az ujgur-kérdés, ezért érthető, hogy Kőrösi Csoma Sándor tudományos érdeklődése is feléjük fordul. Annál is inkább, hogy feljegyzések szerint az ázsiai hunok az ujgurokéval nagyjából azonos területen éltek. Azokat az ujgurokra vonatkozó történelmi és irodalmi forrásokat, amelyeket Csoma részben már Nagyenyeden vagy később Göttingenben megismerhetett, Németh Gyula (1890–1976) turkológus foglalta össze 1935-ben a Kőrösi Csoma Sándor emlékezetére tartott előadásában.

Az európaiak közül elsőként a Batu kán udvarában IV. Incze pápa (1195–1254) követeként 1252-53-ban megfordult Rubruk (Rubrouck) Willelmus (1220–1270), flamand származású ferences misszionárius tett említést az ujgurokról. Plano Carpini Johannes (1182–1252) ferences szerzetes, aki 1246-48 között járt Batu kánnál és Güjük Ögödejnél, a Mongol Birodalom nagykánjánál, A mongolok históriája című művében szintén említést tesz az ujgurokról.

Abul-Faradzs, ismertebb nevén Bar Hebraeus (1226–1286) örmény származású polihisztor, Dzsingisz kán orvosa volt. Szír és arab nyelvű történeti munkáiban az ujgurokról is ír, kínai uralom alatt álló török népnek mondván őket. Joseph De Guignes (1721–1800) francia történész szerint a Római Birodalmat is megtámadó hunok ugyanaz a nép lehetett, mint akiket a kínai történeti források hsziungnuk-ként emlegetnek, a magyarok hungarus neve pedig az igur vagy ujgur névvel rokonítható. Szerinte a magyarok a nyugati türk törzsek és az ujgurok összeolvadásából jöttek létre.

Még hosszasan sorolhatók azok a tudósok, akik a magyar-ujgur rokonság mellett törtek lándzsát, köztük a kor talán leghíresebb orientalistája, Blumenbach (1752–1840) is. Csetri Elek (1924 –2010) történész szerint azonban a magyarok eredete körül zajló vitákon nem születtek megnyugtató válaszok, ezért Csoma Sándorban megszilárdult az elhatározás, hogy csak egy ázsiai út során kerülhet közelebb az igazsághoz. A felsoroltak tükrében pedig ennek elsődleges célja az ujgurok földje lehetett.