Lemezfelvétel egy nap alatt

Virányi Attila az 1968-ban, Nagyváradon alakult Metropol együttes zenekarvezető-basszusgitáros-énekese. Az első hazai magyar nyelvű rocklemezt jegyző legendás zenekar egyetlen élő tagjával Kézdivásárhelyen beszélgettünk múltról és jövőről.

– Hogy jutott a `70-es évek Romániájában egy magyar nyelven éneklő rockzenekar lemezszerződéshez?

– Kicsit ma is csodának tűnik. Idén ünnepeljük az első romániai magyar rocklemez 45. évfordulóját, hiszen 1974-ben jelent meg a Kocsidefekt című kislemez. A négy nótából egyet kidobott a cenzúra, így a Ne nevesd ki az embereket nem került az albumra. Utána gyűjteményes lemezek jelentek meg, mint a Siculus `71, `72, Zenés karaván 1., 2., amelyekre 1–1 Metropol-nóta is felkerült, de az igazi nagy csoda a `78-as „fehér album”, az Égig érhetne az ének volt, az első és utolsó romániai magyar nyelvű rock nagylemez.

– Hogyan zajlott a lemezfelvétel?

– Abban az időben három napot tartott a lemezfelvétel. De amikor reggel megérkeztünk az Electrecordhoz, felhívattak az igazgatóhoz, aki azt mondta, hogy a stúdiót különböző munkálatokra le kell foglalni, így egy napunk maradt a felvételre, ezért jobbnak látja, ha egy újabb kislemezt veszünk fel.

Minden elő volt készítve a nagylemezhez, zeneileg, szövegileg összeálltak a dalok. Nem szoktam kártyázni, de akkor pókereztem: annyit mondtam csak a fiúknak, hogy van egy kis gond, nem lesz ebédszünet, hogy gyorsabban dolgozzunk. Így este 11 órakor aludni küldtem a hangmérnök kollégámat, odaültem a keverőpulthoz, és kevesebb mint 24 óra alatt elkészült az album. Ez abszolút rekord volt az Electrecord történetében, és nem csak. Hangmérnökként ismerem a szakirodalmat, és nem nagyon létezik olyan nagylemez, amit egy nap alatt, pontosabban 15 óra alatt vettek fel. Kényes nóták voltak rajta, többek között a Szeku-song (Árnyékok ágya), amit végre sikerült a cenzúrával megetetni.

– Milyen indítékból kötött lemezszerződést az Electrecord a Metropollal?

– Ennek nem politikai, hanem gazdasági oka volt. Az Electrecord erősen profitorientált cég volt, annyira, hogy bár egy kiadásra kötöttünk szerződést, miután 25 ezer példányt azonnal eladtak, anélkül, hogy bennünket megkérdeztek volna, összehozták a második kiadást is. Aztán a profit-éhséggel fűszerezett nacionalista akarat került előtérbe. Úgy vélték, ha egy 25 milliós országban a nemzeti kisebbségnek adnak el lemezt, az mindössze 2 millió személyt jelent, viszont a többi 23 millió egy nagyobb felvevő közönség. Így a következő, Vouă című lemez már román nyelven készült, és utána nem is lett több magyar nyelvű lemezünk az országban. Később magyar kiadó ismét megjelentette a „fehér lemezt” eredeti borítóval, ugyanis az Electrecord kiadásnál a borítót elvetette a cenzúra. Még azt sem lehetett, hogy a stúdió belsejéről fénykép jelenjen meg. A keverőpult előtt álltunk, de mögöttünk csak egy deszka látható, hiszen a pultot nem lehetett kitakarni, le kellett vágni az alját a fotóról. A 2005-ös újrakiadáson újabb kuriózum szerepel. Az év októberében megkaptam a Securitate-irataimat, a több mint 4000 oldalas dokumentumot, ami természetesen nemcsak rólam, hanem a Metropolról szólt. Ott volt egy követési fotó, amelyet a leendő román rockmúzeumnak akartam ajándékozni, de mivel nem jött létre, úgy gondoltam, publikáljuk egy magyar lemezen, így a másolata rákerült a lemezborítóra. A következő magyar nyelvű albumunk, a híres Black Box Magyarországon jelent meg.

– Mi a Black Box története?

– A lemez azokat a felvételeket tartalmazza, amelyeket már nem tudtunk magyarul megjelentetni. Nekem megvoltak a stúdiószalagok, és azokat fekete dobozokban csempésztem ki, ezért is kapta a Black Box (feketedoboz) nevet. Emellett ugyebár a feketedoboz az, ami az utolsó pillanatokat rögzíti egy katasztrófa esetén.

– Milyen volt a `70-es, `80-as években a romániai rockszíntér? Mi volt a zenekar országos sikerének titka?

– Egészen más volt, mint ma, kezdve onnan, hogy a rádió Királyhágón „megállt”. Szabad Európát borzalmasan zavarták, televízióról szó sem lehetett, így az erdélyiség számára nóvum volt, hogy mi magyarul rockzenét játszottunk. Azon kívül Ráduly Bélának (dobos–énekes – szerk.) volt egy érdekes egyénisége, nagyon vonzotta a közönséget. Aztán kicsit másképp csináltuk a dolgokat, mint a többi zenekar, a nótáink is másképpen hangzottak. Például a Metropol 3 nagylemezt (1981 – szerk.) a román zenekritikusok a honi hard rock kezdeteként tartják számon. A mai napig példa, hogy miként kell szólni egy hard rock lemeznek. Más hangzással dolgoztunk, nem backline, hanem frontline volt a színpadon.

Szerencsés dolgok is összejátszottak, például kifogtuk a székelyudvarhelyi Siculus fesztivál atmoszféráját.

A `71-, `72-, `73-as kiadás egyfajta katarzisként hatott a zenekarokra. Jöttek Marosvásárhelyről, Temesvárról, Aradról, Szatmárnémetiből, csak aztán valahol amatőr szinten maradtak, nem turnéztak, megmaradtak 2–3 nótás együttesnek.

– Magyarul és román nyelven is énekeltek. Ez közönségfüggő volt?

– Igen, azonban például az Égig érhetne az éneket mindig magyarul énekeltük. Volt, hogy a jászvásári sportcsarnokban elmondtam, miről szól a dal, és nagyon jól fogadták, a refrént énekelték is, úgy, ahogy tudták.

– Abban, hogy más felfogásban játszottak, mint a legtöbb romániai zenekar, volt szerepe annak, hogy a Nyugathoz közelebb voltak?

– Az biztos, hogy valamivel több információhoz jutottunk. Bár a Magyar Televízió abban az időben sok mindent nem közvetített, volt, hogy az éjszakai adásban a németországi Rock Palace-ból adták a ZZ Top első európai koncertjét. Ez bennünket akkor annyira „megütött”, hogy el nem tudom mondani, hiszen trióban játszottak, ahogy mi is, de nem a Cream-féle zenét, hanem egy bluesosabb, rockosabb, nagyon izgalmas dolgot.

– Több technikai újítást is véghezvitt abban az időben.

– 1970-től 1981-ig Bukarestben éltem, és rengeteget kísérleteztem. A Phoenix együttesnek például dobstroboszkópot készítettem, amiből több a mai napig nem létezik. Emellett nálunk voltak olyan showelemek, amelyek akkoriban újdonságnak számítottak, mint az olajemulziós vetítések, amit itt, Kézdivásárhelyen is alkalmaztunk a `78-as és `80-as koncertjeinken. A televíziónál dolgoztam, így alkalmam volt az amerikai követségre bemenni. Az ottani könyvtárnak gazdag anyaga volt, a Rolling Stones magazinon kívül elektronikai szaklapok is voltak. Ott ismertem meg Robert Moogot (az elektronikus zene megteremtője – szerk.) is. A diplomamunkám a Moog-szintetizátor volt. Bár nem volt kötelező, megépítettem Románia első, 001-es számú szintetizátorát, azért, mert Bobby segített engem: küldött alkatrészeket, és a kapcsolási rajzokba is besegített egy kicsit. A `74-es kislemezen a Kocsidefekt című nótát azzal a szintetizátorral vettük fel.

– Az első magyar nyelvű rockmusical is a Metropolhoz fűződik, igaz?

– Ulrich Plenzdorf Az ifjú W. újabb szenvedései című darabját Erdély első beat-oratóriumaként komponáltuk meg. 1973-ban volt a premier, és 1978-ban még játszottuk. Az erdélyi színpadokon nem létezett olyan zenés darab, amit ilyen hosszú ideig játszottak, beleértve a Csárdáskirálynőt is.

– Kire hárult a zenekar irányításának feladata?
– Én voltam a zenekarvezető, és ma is az vagyok. Nem akartam soha az lenni, így hozta a sors. Kialakítottam egy olyan rendszert, hogy részvénytársaság formában működött a csapat, aszerint kaptuk a gázsit, ahogy befektettünk a hangszerekbe, felszerelésbe. Ez abban az időben egy furcsa konstelláció volt, ám az idő bennünket igazolt.

– Mik a Metropol Group idei tervei?

– Hosszú németországi kitérő után tavaly decemberben visszaköltöztem Magyarországra. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent a Permanent Standby című, koncertfelvételeket tartalmazó CD-nk. Folynak a tárgyalások a koncertekről. Júliusban Tusványoson lépnénk fel, aztán Nagyváradon az elhunyt Trifán László és Mátza Gyula kollégáim emlékére rendezünk koncertet. A szatmárnémetiben rendezendő Partiumi Magyar Napok szervezőivel is tárgyalunk, emellett Brassóban és a bukaresti Petőfi Központban is esedékes Metropol Group koncert.