Magyar vér moldvai vajdák ereiben

Nemrég a havasalföldi vajdák etnikai eredetét boncolgattuk az Adevărul.ro tabudöntögetése nyomán, most néhány moldvai uralkodót veszünk górcső alá. Közülük a szóban forgó cikk szerzője csak Ioan Vodă cel Viteaz-ra és Ștefan cel Mare-ra tér ki, utóbbi kapcsán hangsúlyozva, hogy legalább ő tisztán román eredetű. Ez viszont egyáltalán nem biztos, hogy így van.

Akárcsak Havasalföld esetében, itt is legalább az államalapításig kell visszamennünk, amelyről már egy korábbi írásunkban szó esett. Láttuk, hogy a krónikások a korábban Máramarosban megtelepedett románok egy csoportjának tulajdonítják az új ország létrejöttét, valamikor a 14. század közepe után, de tegyük hozzá gyorsan, hogy az csak a mai Moldva északnyugati részére vonatkozott, miután a déli felét a tatárokat 1345-ben onnan kiűző Lackfi András székelyei tartották ellenőrzésük alatt (a vajdaság határait majd csak az 1399-ben rutén haddal érkező, a hatalmat erőszakkal magához ragadó, litván származású Juga kalandor terjesztette ki a Szeret mentét Galacig és onnan keletre, és ő jeleníttette meg a székelyeket is Moldva címerében, mint államalkotó nemzetet). A hagyomány szerint előbb gyulafalvi Drágos vetette meg a lábát a Borgói-szoros keleti oldalán, majd az őt félretaszító izakonyhai Bogdán igyekezett minél inkább függetleníteni magát Nagy Lajos magyar királytól, aki természetszerűleg a helytartójaként tekintett rá a Szent Korona fennhatósága alá tartozó országrészben.

Magyar töredékek már Árpádék 9. század végi honfoglalását követően maradhattak Moldvában, Mikecs László megállapítása szerint pedig „kétségbevonhatatlan nyelvészeti érvek bizonyítják, hogy a 13. század előtt a románoknak legfeljebb elszórt csoportjai élhettek” ott. Valószínűnek tartotta, hogy a magyarok, székelyek korábban megjelentek itt, mint a gyepük előretolt őrsége. „A vajdaságokban letelepült magyarság azokat a helyeket szállotta meg és népesítette be, amelyek nemcsak hadászatilag, hanem gazdaságilag is a legkedvezőbb fekvésűek voltak” – írja. Ezzel magyarázható az is, hogy számos mai moldvai város neve a magyar nyelvből eredeztethető, tehát voltaképpen magyar alapításúak (Aknavásár – Târgu Ocna, Bákó – Bacău, Egyedhalma – Adjud, Harló – Hârlău, Karácsonykő – Piatra Neamț, Kománfalva –Comănești, Kutnár – Cotnari, Moldvabánya – Baia, Románvásár – Roman, Szeretvásárhely – Șiret, Szűcsvásár – Suceava, Tatrosvásárhely – Târgu Trotuși, Vászló – Vaslui stb.), de az itteni fontosabb hegyek, folyók neve (Csalhó – Cealhău, Ráró – Rarău, Szeret – Șiret, Tarkő – Tarcău, Tázló – Tazlău, Tatros – Trotuși stb.) is erre enged következtetni, a megannyi faluról és egyéb helynévről nem is beszélve.

Hogyan kerültek a románok Máramarosba?

A magyar történészek többségének vélekedése szerint a románság a 13. század végén került az addig lakatlan vagy legfennebb magyarok által gyéren lakott Máramarosba. Van olyan verzió is, mely szerint IV. (Kun) László telepítette oda őket 1285 után, miután egy seregük a segítségére érkezett a mai Szerbiában levő Ibar folyó vidékéről, mellette vitézül harcoltak, de hazamenni már nem akartak, mert otthon marad családjaikat időközben rabszolgasorba vetették, illetve római katolikus vallásra kényszerítették. A király meghagyta őket eredeti hitükben, magyar feleségeket ad(at)ott hozzájuk, akik felvették az ortodox vallást. Nem tudjuk, mennyi hitelt érdemel ez a történet, de ha igaz, akkor kis túlzással minden máramarosi román félig-meddig magyar is!

Egy másik feltételezés szerint Bogdán és népe később, Havasalföldről érkezett Máramarosba, rokona, I. Basarab ottani vajda ugyanis velük kezeskedett a Károly Róbert magyar királynak tett hűségesküje betartásáért. Bogdán aztán összetűzésbe keveredett az ottani románokkal, emiatt az 1360-as években kiszökött Moldvába, ahol aztán hosszú ideig háborúskodott Drágossal és fiaival, Sassal és Gyulával (!) a Moldva megalapítójának kijáró címért. Ezt a címet a román történészek inkább neki ítélik oda, lévén, hogy Drágos és utódai mindvégig megmaradtak a magyar király(ok) hűségén, beépültek a magyar nemességbe is, olyan híres családokat eredeztetve, mint például Drágfyk. Drágfy Bertalan 1447-ben az erdélyi vajdai székig jutott, és Nagy Istvánnal (Ștefan cel Mare) is rokonságba került, de ne ugorjunk ekkorát!

Korábbi írásunkban már taglaltuk I. Basarab kun eredetét, ilyenképpen rokonát (ha az volt), az egyébként szláv nevű Bogdánt sem lehet tiszta románnak tekinteni. Utóbbi feleségéről csak annyit tudunk, hogy Máriának hívták, gyermekeiknek pedig a Lackó, az István és a Margit nevet adták, ami önmagában is sokatmondó. A trónon őt követő (1368–1373) Lackó felvette a római katolikus vallást, feleségét Annának, a lányát pedig Anasztáziának hívták.

A titokzatos Musát Margit

Mivel ebből az időszakból csak pár oklevél, valamint jóval később íródott krónikák állnak rendelkezésre, nehéz kibogozni a családi kötelékeket, így az sem biztos, hogy Margit a Bogdán (netán Lackó?) lánya volt-e vagy esetleg a menye, de a román történetírók jelentős része őt, a Harlón székelő és fiait, Pétert és Románt Erdélyben neveltető Margareta Mușátot tekinti a Moldvának még közel két és fél évszázadon át vajdákat adó Musát-dinasztia első biztos pontjának. Maga a Musát szó szépet jelent a makedoromán nyelvben, mind Havasalföldön, mind Dél-Moldvában előfordul a helynevek között, de az Ozsdola fölött magasló hegyet is így nevezik.

Musát Margitot viszont több kutató is Losonczi Margittal, a 14. század második felében fungáló Losonci László erdélyi vajda lányával azonosítja. Hithű római katolikusként nagytemplomot, kolostort építtetett a férje székhelyéül szolgáló Szeretvásáron, utóbbinak az első püspöke Nagy Lajos király édesanyjának gyóntatója, András ferences szerzetes lett 1371-ben. Domokos Pál Pétert idézzük: „A Magyarország hűbérét képező Kunország északi feléből alakult vajdaságban, a Szeret folyó partján fekvő Szeret városában életre hívott római katolikus püspökség irányította lelkiekben Lackó vajdát és vele együtt népét. A térítést dominikánusok és ferencesek végezték. Margit asszony, Péter vajda anyja 1377-ben szép templomot és kolostort építtetett, és azt a magyar dominikánus tartomány atyáira bízta.”

Ez a püspökség 125 évig működött, de ugyanakkor 13. század elején magyarok és szászok alapította Moldvabányán is püspökség alakult 1413 körül, templomát Nagyboldogasszony oltalmába ajánlották (a 16. század elején aztán Tatrosvásárhely lett a moldvai katolicizmus központja, majd Bákó). Ekkor már Jó Sándor, azaz Alexandru cel Bun az uralkodó (1400–1432), a dinasztiaalapító Musát Margit unokája.

Egyes források neki is magyar feleséget tulajdonítanak, de mivel őt is Margitnak nevezik, előfordulhat, hogy az uralkodó nagyanyjával mossák össze – de akkor miért épült volna Jó Sándor idejében is katolikus templom Szeretvásáron (?), Kutnárban és Moldvabányán, továbbá Szucsávában kettő is, Bákóban pedig templom és ferences kolostor, és miért jöhetett létre Moldva első, latin tannyelvű iskolája? Az sincs kizárva, hogy az 1426-ban elhunyt Csáky Miklós erdélyi vajda lányáról van szó, vagy egyesek kutatóknál itt jön be a képbe az előbb már említett Losonczi Margit – de akkor ki lehetett a titokzatos „Margareta Mușat”, akinek a maradványait 1551-ben vitték át Moldvabányára az összeomlott szeretvásári templomból?

Igen, tudom, nehezen követhető, de még a magyar szálaktól irtózó román történészek munkái alapján sem lehet egyértelmű családfát felállítani. Maga Constantin C. Giurescu román történész, akadémikus is elismerte, „a Lackó halála után bekövetkezett események Moldva egész történelmében a legsötétebbek közé tartoznak… különböző vélemények láttak napvilágot anélkül, hogy mostanáig biztos és végleges eredményhez lehetett volna eljutni.” Ami nem is csoda, hiszen a 18. század elejéig sem Moldvában, sem Havasalföldön nem volt vajdai levéltár!

Ami biztos: Musát Margit római katolikus volt, az ő unokája Jó Sándor, az utóbbi unokája pedig III. (Nagy) István, azaz Ștefan cel Mare, Moldva legnevesebb uralkodója (1457–1504), akinek ereiben már csak ezért sem csörgedezhetett tiszta román vér. De nem csak ezért! Az ő anyját, Mariát hol Olténiából eredeztetik, ezzel magyarázván az Oltea ragadványnevet, hol a moldvai magyarok által sűrűn lakott Tatros folyó mentéről, de egyebet nem tudunk róla. Az apját, II. Bogdánt a korábbi havasalföldi vajdával, Ördög Vláddal szokás rokonságba hozni, akinél úgyszintén nem zárható ki a magyar felmenő.

A nőfaló Ștefan cel Mare

Magánál Nagy Istvánnal kapcsolatban is olvasni olyat, hogy magyar felesége (is) lett volna, de erre komoly bizonyíték nincs. Arra viszont igen, hogy első és így az utódlására kiszemelt fia, a litván anyától, Evdokijától származó Sándor 1489-ben Drágfy Bertalan erdélyi vajda lányát vette el feleségül. Kár, hogy a vajdafi 1496-ban, tisztázatlan körülmények között elhunyt, így a III. Bogdán (1504–1517) előtt nyílt meg az út a trón felé, akit Maria Voichița hozott a világra.

Ő nem más, mint Szép Radu (Radu cel Frumos) havasalföldi uralkodó lánya, aki 1475-ben szifiliszben hunyt el, István pedig a feleségét, lányát túszul ejtette, és két évig fogságban tartotta. Azért csak két évig, mert időközben – hogy, hogy nem – a rab lány státusza szeretőre cserélődött, amit István második felesége, a bizánci császári felmenőkkel büszkélkedő Mangupi Mária nem tudott feldolgozni. Azt mondják, házasságuk ötödik évében belehalt bánatába és megaláztatásába, átadva a terepet konkurenciájának. István pedig élt is lehetőséggel, és a következő esztendőben, 40 éves fejjel feleségül vette 21 éves „foglyát”. Mivel Maria Voichița anyját szerb vagy albán hercegnőnek tartják, az apja pedig az előbb említett Ördög Vlád fia volt, nem nehéz észlelni, hogy III. Bogdán génvonala is meglehetősen összekuszált lehetett.

Ioan Vodă cel Viteaz szűk másfél évig volt a történelmi Moldva fejedelme (1572 februárja – 1574 júniusa). Melléknevei: Ioan Vodă cel Cumplit (Kegyetlen János) és Ioan Vodă Armeanul. Utóbbi nyilvánvalóan örmény származásra, sőt örmény etnikumra utalhat. A Sarpega kereskedő család egyik leszármazottja. Feljegyzések szerint az édesapja Ștefan cel Mare, a leghíresebb moldvai fejedelem unokája, de ezt egyes szakértők ezt elvetik, azt feltételezve, hogy a származás meghamisításáról lehet szó, aminek a célja a moldvai trón elhódítása volt.

A nagy nőfaló hírében álló Nagy István ráadásul nem elégedett meg fiatal feleségével, és négy évvel később már összeszűrte a levet egy ugyancsak Maria névre hallgató, talán moldvabányai születésű bojárnével, bár az is lehet, csak utána ment férjhez. Eme kaland gyümölcse lett aztán az 1483-ban, házasságon kívül született Petru Rareș, aki 16. század húszas, negyvenes éveiben két ízben is apja trónján ülhetett, miközben dúlásaival sok bosszúságot okozott a székelyeknek.

És akkor az elmaradhatatlan székely vonal!

Nőügyek terén ő sem esett messze a fájától, azaz neki is született egy törvénytelen lánya, Mária. Az ő fia pedig Jeremiás Mogila (Ieremia Movilă), aki egy kis megszakítással 1595 és 1606 között viselte a Moldva fejedelme címet, és aki 1591 végén a – legalábbis Nagy Iván heraldikus szerint – csíki székely gyökerekkel bíró, akkor 20 éves Csomortány Erzsébetet, Csomortány Tamás lányát vette el feleségül. Erzsébet sokat tett a moldvai katolicizmus erősödéséért, és közben tizenegy gyereket szült urának.

Fiai közül a trónra ültetésekor alig 14 éves Constantin Movilă 1607 és 1611 között „uralkodott” a cél érdekében sógorát, a rövid ideig Moldva trónján is megforduló, szintén magyar feleséget választó Simion Movilăt is megmérgező édesanyja hathatós támogatásával és irányításával, mígnem a tatárok fogságába nem esett, és – anyja szeme láttára – a Dnyeszter folyóba nem fulladt. Erzsébet 1615 novemberében a másik, ugyancsak 14 éves fiát, Sándort (Alexandru Movilă) ültette ugyancsak lengyel segítséggel Moldva trónjára, de jó hét hónappal később ez a vállalkozása is balul sült el: a Harló és Botosány közötti csatavesztést követően mindkettőjüket, valamint a többi családtagot elfogták a törökök, és Isztambulba vitték. Itt a megalázott Erzsébet, maga és gyermekei életéért cserébe kénytelen volt áttérni a mohamedán hitre, és talán már a következő évben, 45 évesen elhunyt a szultán háremében. Moldvából való elhurcolása előtt, miután fogva tartói többször megerőszakolták, szégyenében levágott haját elküldte a férjének végső nyughelyet biztosító Sucevița-kolostorba; ha arra járunk, vessünk rá egy pillantást, a kolostor múzeumában őrzik egy magyar mesterek keze munkáját dicsérő, alma alakú ezüstdobozban.

Később a megmérgezett Simion Movilă és Margit feleségének három fia is megjárta valamelyik román fejedelemség trónját, a leghosszabb ideig, két évig (1618–1620) Gavril, aki az özvegy Zólyomi Erzsébetet, az egyik legelőkelőbb erdélyi család tagját vette el feleségül, de utód nélkül hunyt el. Ekkor már majdnem egy évszázaddal Mohács után vagyunk, a Magyar Királyság három részre szakadt, a belharcok által is megviselt erdélyi fejedelemség pedig nem tudott olyan befolyással bírni a Szulejmán által hódoltatott román vajdaságokra, hogy azoknak „megérje” a magyarok rokonságát keresni, illetve a mozgásterük is igencsak leszűkült.

Helyettük Moldvában, ahol 1541 és 1690 között mintegy hetven vajda uralkodott, inkább a balkáni orientáció erősödött (lásd például a görög Despot vajdát vagy az albán Vasile Luput), és 1711-ben életbe lépett a fanarióta rendszer.

Constantin Sion főbojár (1795–1862), a moldvai fejedelem pohárnokmestere 1844-ben, amolyan „házi használatra” összeírta az összes moldvai bojár családot. A 250 oldalas füzetet Gh. Ghibanescu adta ki 1892-ben könyv formájában, és a történészek azonnal kikezdték, hogy a benne szereplő adatok nem megbízhatóak. Ez a fenntartás teljesen érthető részükről, hiszen Sion a számba vett 700 családból kétszázat görög eredetűnek tartott. Az Averescu családot például tősgyökeres moldvainak tartja, de Gavril nevű tagja Calimah Sándor vajdai idejében az aknavásári Katinkát vette feleségül. Vasile Alexandri neves költő családját már görög felmenőktől származtatta, a Dima családot „bolgár korcsiturának” tartotta, és Nicolae Iorga őseként is egy „ravasz, de jellemtelen” bolgár ügyvédet mutatott ki. A Lambrino, Leon, Luca, Mavrocordat és Mavrodin családokat – nagyon helyesen – úgyszintén görögnek tekintette, magyarnak viszont csak kettőt tartott, a Hadicot és a Hodocint. Pedig a Bors, Bontás, Verescu, Kasznás, Leánka, Meleghi, Pelteki, Sintorj (Szentgyörgyi) nevek is gyanúsan csengenek, nem beszélve a Csomortányról, mely családnak egyik tagja fejedelemasszonya is volt Moldvának.