Magyarként román színpadon

Az erdővidéki Téglás Istvánnal, a Bukaresti Nemzeti Színház társulatának tagjával közölt interjút Ileana Andrei a saját nevét viselő portálon. A terjedelmes írás részleteiben is bemutatja a színművész eddigi pályafutását, mélyen kirajzolódnak szakmai és lelki vívódásai, érződik a mindig új kihívásokra, a fejlődésre törekvő nyughatatlansága. A szakértő csodálja a művész sokoldalúságát, érzékenységét, rendkívüli kifejezőképességét, szellemi és testi rugalmasságát, tánctehetségét.

„Nem tűztem ki célul, hogy román színésszé váljak. De magyar színész sem akartam lenni föltétlen”, mondja Téglás István anélkül, hogy akár egy pillanatra is etnikai térré tenné a színpadot. Románnyelv-tudásán nemcsak a riporter ámul, hanem – őszintén szólva – olykor maga a színművész is. Azért biztos, ami biztos, magyarul búcsúzik a román újságírónőtől: „Boldog karácsonyt és nyugodt új évet!” A szerző kedélyesen nyugtatja román olvasóit, hogy István magyar szavai csupa jót jelentenek.

Baróton született, ott is töltötte gyerekkorát. Mint mondja, 4 éves volt, amikor szülei elváltak, édesapja gyakorlatilag kiszakadt a családból, több évig nem is beszélt vele. Édesanyjával és nővérével maradt, gyerekévei alatt naponta, hetente sok időt töltött egyedül a lakásban. Talán onnan ered, hogy bár szakmai életének, hivatásának az értelme a nyilvánosság, magánemberként befelé forduló személyiség. Szeret távol lenni a nagyváros zajától.

A művészi tehetség és kibontakozás első jeleként értelmezhető emlékeket idéz, amikor feleleveníti, hogy az óvodából rendszerint utolsóként vitték haza (édesanyja általában este hétig dolgozott), így különféle mutatványokkal, rögtönzött vagy betanult előadásokkal szórakoztatta az óvoda személyzetét, a szakácsnőket, takarítónőket, akik lelkesen tapsolták…  Különös álmaira is visszaemlékszik, például amikor elfutna valami vagy valaki elől, de nem tud mozdulni. Úgy véli, felnőtt kori félelmei a gyerekkori magányból és a rémálmokból gyökerezhetnek.

De – ami ennél fontosabb – szintén a gyermekkori magányból származhat a gondolkodó, elmélkedő, mély-elemző hajlama, valamint az is, hogy az egyedüllétek során képzőművészi tehetségét fejlesztette. Sok rajz- és festőverseny győztese lett. A magányosságnak tehát nem csak a sötét oldala létezik, ezt gyerekkorában és felnőttként is megtapasztalta. Kiemelkedő élményei közé sorolja azt, amikor olyan személyekkel találkozott, akikkel gondolataikat, érzelmeiket, szellemi értékeiket kölcsönösen megoszthatták.

Önmagát úgy jellemzi, hogy társaságban nyílt, szeret mókázni, ugyanakkor az énje eléggé zárkózott, nehezen enged közel magához másokat. Tizenéves, huszonéves éveinek magánéletére többnyire a „wild” életforma a jellemző, vagyis a zabolátlanság. Szakmájában, művészi hivatásában azonban nem enged léhaságot, minden szerepére és sorozatára nagy komolysággal készül. Édesanyja mindig is egyik legfőbb támasza volt, rendszeresen találkoznak most is, a nővére azonban Magyarországon él.

Téglás István Marosvásárhelyen végezte a színművészeti főiskolát, előtte Erdővidéken, Háromszéken volt tagja amatőr színtársulatoknak, tánccsoportoknak. A főiskola utáni első szerződése a Temesvári Magyar Színházhoz kötötte, később került Bukarestbe, előbb az Odeonhoz, de dolgozott Sepsiszentgyörgyön is. A román fővárosban elismert színművésznek számít, ám – mint mondja – az elégtételek közé csalódottság vegyült. Egyfelől megtapasztalta a pályának és közegének a kegyetlenségét, azt, hogy néha beletaposnak az életébe, másfelől a román főváros művészvilágát oldottabbnak, nyitottabbnak képzelte. Többször vett részt külföldi tanulmányutakon, művészi képzéseken, játszott New Yorkban és Svájcban is. Meggyőződéssel állítja, a kelet- és közép-európai régió művészeti élete kreatívabb, találékonyabb és talán szabadabb, mint a nyugati, és ez szerinte paradox módon éppen az általános fejlettségi különbségekből, a keleti elmaradottságból adódhat.

„A színészvilág hasonlít a politikához, sajnos, mert nagyon korrupt, főleg emberileg”, hangzik el a sokak számára meglepetést keltő kijelentés, amit nem részletez, de szavaiból sejthető, hogy a jelenség nagyon zavarja. Mulasztásairól azt mondja, az utóbbi években nem volt elegendő ideje olvasni, ezt szívesen pótolná, ha lehetősége adódna. Szakmai tervei, vágyai között említi, hogy szeretne több és komolyabb filmszerepet a meglévő néhány mellé. Mindig tanul az általa megismert, illetve a környezetében feltűnő erős emberektől, igyekszik ösztönösen ellesni valamit mindabból, ami őket sikeressé teszi.