Május 1-je a régieknél

Régi magyar neve pünkösd hava, meteorológiai megnevezése tavaszutó, a csillagászok Ikrek hava néven tartják számon – ez lenne a május, amelynek nevét Ovidius római költő a „nagyobbság” (maius) szóra vezette vissza, mások Maia görög istennő, megint mások pedig a növény- és az állatvilág növekedését elősegítő, itáliai Maius istennő nevéből eredeztetik. És valóban: egyfajta termékenység-elősegítő rituáléként fogható fel május 1-je évszázadokon át gyakorolt szokása, a jakabfa-állítás is.

Nevezik májusfának, zöldág-hajnalfának is, néhol inkább a jakabág vagy jakabfa megnevezés honosodott meg annak okán, hogy sokáig ezen a napon volt a világot együtt járó két szent próféta, Fülöp és Jakab névünnepe. A hozzájuk kapcsolódó egyik legendás csoda, miszerint az őket vendégül látó varga korsójából sosem fogy ki a jó bor, asztaláról a kenyér, és a nyárson folyamatosan sül az ízletes liba, bizony manapság is sokaknak kapóra jönne hitük erősítésében…

A 19. század végén aztán a baloldal, mint annyi mindent, ezt az egyházi ünnepet is lenyúlta, és 1891-ben nemzetközi munkásünneppé léptette elő (mire válaszul 1955-ben XII. Piusz pápa bevezette a munkás Szent József, az ácsok, asztalosok, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, tímárok és édesapák védőszentje liturgikus emléknapját). Így nem csoda, ha 1921. május 1-jén Sepsiszentgyörgyön a legények már nem a tavasz által ébresztett különös örömöknek igyekeztek hódolni, hanem vörös zászlókkal vonultak végig az utcákon, míg „a gelencei fiatalság vörös szalaggal feldíszített zöldágaiért a csendőrség megtorlásában részesült”.

Pedig – és erre Gazda Klára írásos bizonyítékot is talált – 1753-ban például Kézdivásárhelyen már biztosan volt jakabág-verés, és 1814-ben „Alsócsernáton fiscusa némely gyermek megbüntetését kéri, akik fűzfákat vagdaltak ki, és azt a lányos házak ajtajára tűzték.” Sőt, régebben nemcsak a lányos házak kapujába került zöld ág, hanem a nagyobb tisztséget viselőjébe is. Ezt igazolja Nagymihályfi Ödönfi László görgényi várnagy és székely alispán által 1548-ban kiadott ítéletlevél, melyben elrendeli, hogy a Dálnoki Török Mátyásné és Csernátoni Damokos Mihály közti perben tartsanak tanúvallatást. De mi most maradjunk a fiatalok korabeli „kommunikációjánál”.

Mindegy, milyen ág, csak zöld legyen!

A kiszemelt leányzó háza elé állítandó sudár, fiatal fát általában megfosztották a lombjától, csak a tetején hagytak ágakat. Néhol egy magas oszlop végére erősítettek zöld ágat, másutt csak zöld gallyat tűztek a lányos ház kapujára, kerítésére. A Gyimesekben a jakabfát többnyire egy 5-6 méteres, vékony, meghántott fenyőrúd képezte, amelynek hegyét zölden hagyták, és színes gyapjúbotikákkal díszítették fel.

A legények előző este, csoportokba verődve mentek az erdőbe nyírfa- vagy fenyőágért – az előbbinek gonosz-távoltartó erőt tulajdonítottak a régiek, az utóbbiból több volt. De vittek boroszlánt, fűz-, bükk- és egresfát is, Korondon meg éppenséggel vadcseresznyét! Számos helyen az éjszakát is a szabadban töltötték, éjfélig bús, majd vidám nótákat énekelve, hajnalban érkeztek meg választottjuk kapujába, sokszor zenekísérettel. Szovátán minden legény maga vágta az ágat, és egyedül vitte a szeretőjének.

A lányokat nem nagyon érdekelte, hogy nyír- vagy fenyőfával érkezik-e a legény, csak érkezzen! Mert nagy szégyent jelentett, ha valaki nem kapott – ezért aztán például Korondon amelyik lánynak még nem volt szeretője, annak valamelyik legény rokona díszítette fel a kapuját. A gelencei hajadonok annyira hálásak tudtak lenni, hogy a zöld ágakat kendőkkel, piros szalagokkal felpántlikázták, és egy hét múlva, a figyelmesség viszonzásaként lakomát rendeztek. Erre emlékeztet a népdal is:

Kedvesednek háza előtt

Az éjszaka magasra nőtt,

S gyenge szellő lágy szárnyain

Piros kendő leng ágain.

Még több szóbeszédre adott okot, ha kukoricaszár, ganés seprű vagy mindenféle ringy-ronggyal, kapcadarabbal teleaggatott, száraz gally került a zöld ág helyébe: ez a korábban táncban kikosarazott legény bosszúja is lehetett, de a kevély, rátarti, nagyravágyó, büszke, a szeretőjét elhagyó lányt is ily módon büntették, „hogy vegye észre magát”. A zabolai legények még az utcakapukat is bemázolták, vagy elvitték a szomszéd telkére, „macskazene” kíséretében. A Homoród mentén a táncba hívást visszautasító lánynak ilyenkor kívülről kötözték meg a kapuját; apjának szekerét elbontották, s ökröstül felhúzták a csűr szénapadlására.

Persze az is előfordult, hogy a hajnalfákat csínyből vagy bosszúból kicserélték, ellopták, ezért a komolyan udvaroló legénynek sokszor napfelkeltéig ügyelnie kellett arra, hogy az általa vitt a helyén maradjon. A félreértések elkerülése végett néhol a nevüket is belevésték.

Apácán megismételték

A Barcaság egyes falvaiban a 17–18 évesnél nagyobb legények hat-hét méter magas, szép növésű, kizöldült nyírfát állítottak, társaikkal közösen a szeretőiknek – Apácán ezt pünkösdre virradó éjszaka megismételték, Barcaújfaluban és Krizbán pedig csak az utóbbi alkalomkor gyakorolták ezt a szokást. Bodolán két-három méter magas, kivirágzott meggyágat állítottak a lányok ablakához, amit másnap a háziak egy veder vízbe helyeztek, hogy el ne hervadjon.

Székelyvarságon „a XX. század közepén és végén egyaránt a legények kisebb zöld ágakkal ékesítették az ismerős leányok kerítését. A leány szereteje pedig egy selyemszalagokkal díszített nagyobb zöld ágat állított szerelmi ajándék gyanánt kedvese kapuja mellé. A zöldág-hozók klarinétos vagy harmonikás kíséretében énekeltek a leány ablaka előtt. Bent a leány három szál gyufa meggyújtásával jelezte, hogy halotta, és köszöni az éjjeli zenét… A legtöbb zöld ág egy hétig díszítette a kaput. Amikor a leány leszedte a hosszú selyemszalagokat az ágról, egyet-kettőt a hajába kötött. Úgy ment misére, lakodalomba. A zöld ágról származó hosszú selyemszalag jelezte egész Varságnak, hogy viselőjének van szereteje” – sommázza a ceremónia lényegét Bárth János.

Ám mint azt mások mellett István Lajos már évekkel ezelőtt megállapította, „napjainkra az ágállítás nagyon meggyérült, és gyermekszokássá vált: néhány legényecske szokott néhány leányocska kapujára zöldágat tűzni, rokonszenvének kimutatása végett.” Egyes helyeken zöld ágat már csak húsvétkor tesznek.

„Ha Fülöp és Jakab napján esik…”

Mivel a zöldellő természet reménnyel tölti el a gazdálkodó embereket, természetesen időjárási regulák is kapcsolódnak ehhez a naphoz, sőt, régen azt tartották, aki ezen a reggelen először megy a kúthoz vizet inni és a marháit megitatni, egész évben, jószágaival együtt egészséges lesz. A május elsején elvetett kender szintén bőségesnek ígérkezik.

Egy 1855-ös naptár jóslása szerint „ha május híres és esténkint harmatos, sok bor és széna lesz. Ha sok a cserebogár, jó esztendőt lehet várni. Ha májusban az ég dörög, szeles esztendő lesz. Nedves májusra száraz június következik.”

Azt mondták, ha Fülöp és Jakab napján esik, termékeny év következik: „Ha hűvös, nedves, közepes termést várj, ha meleg, tiszta, bőven terem minden.” Rímbe szedve:

Május ha sok felleget,

Nem küld nagyon sok hideget,

Vagy rekkenő meleget,

Bort, búzát várj eleget.

De azt is megfigyelték, „ha május elseje előtti éjjel esik az eső, nagy termés lesz, ha hideg van vagy fagy, akkor termés nem lészen.” Mivel a mai rámutató nap, időjárása az öregek szerint megmutatja, milyen lesz a következő tél. Ám ezt akkor tudjuk a legjobban megállapítani, ha a szabadban, lehetőleg a természetben töltjük. Rajta hát!

Címlapfotó: lövétei májusfaállítók (Balázs Ödön)