Mecénás és polihisztor

Az író, költő, színházigazgató és színházalapító, mecénás, horgász és vadász legendás alakját idézték fel Sepsiszentgyörgyön, a Báró Kemény János (1903–1971) Életpályája és vadászati emlékképei névre keresztelt kiállítás megnyitóján kedden este, a zsúfolásig megtelt Bene-házban. A Székelyföldi Vadászati Közgyűjtemény, valamint a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja által szervezett rangos esemény meghívottjai Kemény János unokái: Vécsi-Nagy Zoltán és Nagy-Kemény Géza voltak.

Az utolsó erdélyi polihisztorok egyikének választékos, árnyalt és zamatos írói nyelvezetéből, Medvekaland a Kárpátokban című kötete egy részletének felolvasásával nyújtott ízelítőt Kónya-Ütő Bence, a megyeszékhelyi Tamási Áron Színház művésze.

A népes közönséget Demeter János, a Vadon Egyesület ügyvezető igazgatója, majd a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője és a Szebeni-Szabó Róbert fotográfus grafikai kivitelezésével létrejött kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsa köszöntötte, aki Kemény János szerteágazó életpályáját is ismertette. Jóvoltából megtudhattuk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban született, de apja korai halála után Erdélyben nevelkedett báró hatalmas vagyonát a trianoni diktátum által megbénított erdélyi magyar művelődés és kultúra felélesztésére és felvirágoztatására fordította.

Irodalomszervezői tevékenysége első lépéseként 1926-ban meghívta, és marosvécsi kastélyában egy asztalhoz ültette a romániai magyar írók színe javát. Belőlük alakult meg a két világháború között irodalmi műhelyként működő, Erdélyi Helikon néven elhíresült írói közösség. Ugyanakkor alapítója (1928) és elnöke volt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond, majd az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. A felsorolt testületek vezetője és anyagi támogatójaként számos irodalmi mű megszületéséhez és kiadásához járult hozzá, de elbeszélések, novellák és regények szerzőjeként is beírta magát az egyetemes magyar irodalom aranylapjaira.

Neve összefonódik az I. világháborút követő erdélyi magyar színjátszás történetével, amelynek talpra állása és fejlődése Thália Magyar Színház Rt. elnök-igazgatójaként (1931), majd a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójaként (1941–1944) gyakorolt szervezőkészségének, kifejtett áldásos tevékenységének és áldozathozatalának köszönhető.

A II. világháború után saját pénzéből megalapította és megszervezte a 1946-ban induló marosvásárhelyi Székely Színházat, amelynek azonban a kiéleződő „osztályharc” miatt már csak a dramaturgja (1946–1952) lehetett. A kommunista diktatúra bevezetése és megszilárdulása után ráadásul a vagyo­nát elkobozták, és az állásából eltávolították, ezért két esztendőn keresztül (1952–1954) mészégető munkásként kellett eltartania népes családját. Dr. Petru Groza román miniszterelnök közbenjárására rehabilitálták némiképp, így 1954–1958 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, és 1958-tól 1968-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig a Művészet, valamint az Új Élet folyóirat színházi és művészeti rovatának a vezetője lehetett.

A két unoka, a marosvécsi kastély mindenese Nagy-Kemény Géza és Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője meleg szavakkal emlékezett a nagyapára, és elevenítette fel a közös barangolások és horgászatok felejthetetlen élményeit.