Még művelni szeretné a „csoda” magyarázatát

Ma tölti be a 70. életévét a Kézdivásárhelyen élő Borcsa János magyartanár, aki 1974 óta folytat irodalomkritikai és publicisztikai tevékenységet. Tanulmányait hazai és anyaországi irodalmi és kulturális folyóiratok közlik, ugyanakkor munkatársa volt a Kovászna megyei napilapoknak, legutóbb, több éven át a Székely Hírmondónak. Tizenkét önálló kötete jelent meg, további tizenegy szerkesztésében, gondozásában vállalt szerepet. A kerek születésnap apropóján kértük fel egy rövid életmű-összegzésre.

„Születésem helye Kézdivásárhely, a Kárpát-medence legkeletibb városa, ahol a székelyek katonai erényeit nagyra becsülő Petőfi utolsó éjszakáinak egyikét töltötte, de szülőfalum és bölcsőhelyem e kisvárostól öt kilométerre északra, a Kászon-patak alsó folyása mentén fekvő Kézdiszentlélek, amelynek középkori várkastélyában történt a Kemény Zsigmond regényében (Özvegy és leánya) megörökített leányrablás” – indítja élete rövidfilmjét. Ebben a Perkő-hegy lábánál elterülő faluban nőtt fel, itt járta ki az általános iskolát, s ez volt lakhelye is mintegy másfél évtizedig, miután Kolozsvárt elvégezte a bölcsészkart. „Felmenőim a szülőfalumban a 17. századi katonai összeírásokban – először az 1614. éviben – már szerepelnek, lévén szabad székelyek, akik fölött időnként mustrát tartottak a fejedelmek, mert a székely katonai szolgálattétellel tartozott a hazának.”

És ha már a felmenőknél tartunk, az első falusi írástudó a családjukban Borcsa András lehetett, aki 13 évesként Andreas Bortsa néven szerepel a ferencesek által működtetett esztelneki szeminárium növendékeinek 1692–93-as összeírásában mint principista, azaz alsóbb osztályos tanuló. Egy pár évtizeddel később találkozhatunk újból a nevével. Ekkor mint különböző jogi természetű írott dokumentumok készítője és hitelesítője tűnik fel – például a háromszéki Szentkatolna 1744-ből származó falujegyzőkönyvét (falutörvényét) mint Kézdiszék „hütös lőfő assesora” jegyzi ellen –, s mindez a közügyekben való jártasságáról tanúskodik.

Büszkén idézi meg Borcsa Eleket is, aki jóval később, a magyar reformkor évtizedeiben, 1819 és 1842 között lelkipásztorként szolgált Kézdiszék egyik nagyközségében, Gelencén. „A magyar haza keleti végein akadémiát ugyan nem alapított, de szülőfalujában iskolát igen, s iskolai alapítványokat is tett, segítendő famíliájából származó ifjak továbbtanulását, illetve szolgálati helyén a rászoruló gyermekeket. Két falu jótevőjeként tarthatjuk számon, akit sírfelirata mint buzgó lelkipásztort örökített meg…”

A könyv úgy általában nagy tekintélynek örvendett a családjukban, nagymamájának mint egyszerű asszonynak az olvasás egyenesen szenvedélye volt végig hosszú élete folyamán. „Általában a magyar- és világirodalom klasszikusait olvasta, s olvasmányélményeiről szívesen is beszélt unokájának.” Borcsa János családja is efféle „vonalat” követ. Sőt! „Gyógyszerész feleségem fejlett ízlésű igényes olvasó, aki különben előbb ismerkedett meg jövendő férje irodalmi tanulmányaival, mint azok szerzőjével, Imola lányom meg – aki ugyancsak gyógyszerészként dolgozik –, fiatal novellistaként, kötetes szerzőként (Magnebéhat, 2019) több jelentős irodalmi díjban részesült mind Romániában, mind az anyaországban.”

Ő maga főállásban magyartanárként végezte munkáját több mint három évtizeden keresztül, ugyancsak egy kézdiszéki falu, Szentkatolna általános iskolájában, amely 1990-től a falu hírneves szülöttjének, a nyelvzseni és nyelvtudós Bálint Gábornak (1844–1913) a nevét viseli. „A katedrai munkát mintegy kiegészítendő időről időre bölcsőhelyünk szellemföldrajzi helyszíneit kerestük fel, s ilyenkor egyfajta találkozásokra kerülhetett sor például Mikes Kelemennel, Kőrösi Csoma Sándorral, Bod Péterrel, Benedek Elekkel, Tamási Áronnal.”

A rendszerváltás után aztán e kishaza kulturális örökségét könyvkiadóként, szerkesztőként, helyi művelődési rendezvények szervezőjeként is igyekezett feléleszteni és ébren tartani. „Az írás indítékait igazából nem vagyok hivatott tárgyalni. Szinte lehetetlen megragadni, hogy mi készteti erre az embert. Csak annyit mondhatok, hogy esetemben döntő hatásúak voltak a kézdivásárhelyi középiskolás évek, a kolozsvári bölcsészkaron pedig az világosodott meg számomra, hogy nem a „csoda” teremtése, hanem annak magyarázata, értelmezése lenne az irodalomnak az a területe, ami rám vár…”

Az első nagyobb erőpróbájának a Páskándi Géza (1933–1995) lírájáról írt szakdolgozata bizonyult 1976-ban, „aztán pályám fontos mérföldkövének tekintem a Méliusz József (1909–1995) szépírói életművéről készült doktori disszertációmat, amelynek megvédésére 2000-ben került sor, ugyancsak Kolozsvárt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen.” A két „próba” között, illetve a második után, vagyis 2000-től napjainkig tucatnyi önálló kötete jelent meg, amelyek a gyakorló irodalomkritikusnak az irodalmi életben való jelenlétéről tanúskodnak.

Kritikusként elsősorban a kortárs romániai magyar irodalom alkotóinak műveit és pályáját követi figyelemmel, de foglalkozik anyaországi és más, határon túli magyar alkotók munkásságával, irodalomelméleti és -történeti kérdésekkel, valamint a huszadik századi regényirodalommal is. Különös figyelmet fordít a kézdivásárhelyi származású vagy a városban alkotó művészek pályájára (Földi István, Kosztándi Jenő, Markó Béla, Vetró András, Fekete Vince). Gondozta, tanulmányokban feldolgozta és kiadta Boér Géza (1952–1989) kézdivásárhelyi költő és tanár irodalmi hagyatékát.

„A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét Bajza József (1804–1858) hirdette meg a reformkorban. Azt gondolom, ma sem tekinthetünk el ettől az igénytől” – vallja. Különben fel is tette neki a kérdést Zsidó Ferenc egy nemrég készült interjúban, hogy milyen a jó kritika? „Bajza elvi álláspontjának ismeretében mit is mondhattam volna? Válaszként annak az óhajomnak adtam hangot, hogy még művelni s nem meghatározni szeretném a »csoda« magyarázatát.”

Borcsa János 1990 óta Kézdivásárhely közművelődési és kulturális életének aktív szereplője. Számtalan könyvbemutató, író–olvasó találkozó és tárlatmegnyitó résztvevője és szervezője, amelyek a helyi intézményekkel, a városi könyvtárral, a Vigadó Művelődési Házzal és a céhtörténeti múzeummal együttműködve jöhettek létre.

1998-ban megalakította az Ambrózia Könyvkiadót. Kiadója olyan munkákat jelentet meg, amelyek szerzőjük vagy tárgyuk tekintetében Kézdivásárhelyhez vagy a Felső-háromszéki kistérséghez kapcsolódnak (Bakk Miklós, Beke Ernő, Biró Gábor, Németh Csaba, Jánó Mihály, Jánó Erzsébet, illetve Szentkatolnai krónika, Esztelnek műemlékei, Kézdiszentlélek templomai, Kézdiszentléleki breviárium, A gelencei Szent Imre templom stb.).

Szakmai kitüntetései, díjai: a Romániai Írók Szövetsége Debüt-díja 1986-ban, A Hét Nívódíja 1994-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Tudományos Tanácsának Apáczai-díja 2012-ben, A Székelydöld című folyóirat díja 2014-ben, Magyar Arany Érdemkereszt a Magyar Köztársaság elnöke részéről 2018-ban.

Idén bekerült a budapesti Napkút Kiadó évkönyvébe, amelynek szerkesztői az adott évben a hetvenes éveikbe lépők „életvallomásait” gyűjtik egybe. Soron következő – a Székely Hírmondóban megjelent írásait magába foglaló – kötete hamarosan napvilágot lát a Kriterion Könyvkiadó gondozásában.