Metál helyett aréna rock

Az Ossian 1986–1994 közötti első, a Paksi Endre–Maróthy Zoltán ének-gitárduó által fémjelzett korszaka középiskolás éveim szerves részét képezte. Paksi lázadásról, az akadályok leküzdéséről, a sorból való kilógásról szóló szövegei, Maróthy villantós gitárszólói nagyon eltaláltak. Tetszett, hogy a hét lemez között nem volt két egyforma, bár heavy metált játszottak, mindenik más volt a maga módján. Kedvencem a zeneileg általam mindmáig legizgalmasabbnak tartott Félre az útból! (1989) című album volt. Aztán 1994-ben döbbenten olvastam a csapattal készült utolsó interjút, amelyben a Keresztút című lemez kiadását követő feloszlásról beszéltek a tagok, hangsúlyozva, hogy, bár sose mondd, hogy soha, tíz évnél hamarabb újraalakuló-koncert bizisten nem várható.

Ehhez képest egy rövid (három lemeznyi) Wellington-időszak után 1998-ban Paksi Endre új társakkal adott Ossian néven koncertet. Az E-klubbeli eseményen rögzített lemez sikerén felbuzdulva a frontember a folytatás mellett döntött, így indult a zenekar második, ezúttal a Paksi Endre–Rubcsics Richárd-duó által irányított, máig tartó korszaka.

A Csak a jót a huszonnegyedik sorlemez, és az első végighallgatás után leginkább az azonnal „ragadó” refrének maradtak meg bennem. Tetszenek Rubcsics Richárd szólói is, ami pedig a szövegeket illeti, kedvencem a Forgószínpad, amelyben Paksi Endre az általa elkövetett hibákról énekel. Ez meglepett, ugyanis a korábbi szövegek, interjúk alapján volt egy olyan érzésem, hogy a zenekarvezető minden ballépésére talál magyarázatot, a felelősséget másokra hárítva.

Nagyon erős indítás (Csak a jót, Forgószínpad) után a folytatásban is árnyaltan hangszerelt, közönségénekeltetős refrénekkel felvértezett dalok sorjáznak, kedvencem a Chris Isaak-szerű kezdés után aréna rockba forduló Aki előre néz.

A B-oldalon csupán a Te leszel a vad viharra és az instrumentális Egyensúlyra kaptam fel a fejem, ám összességében egy tetszetős hard rock-lemezt tett le a csapat az asztalra.