Minden nép zenéje a szívéből fakad…

1970-től a Székely Mikó Líceum népi együttesében kezdtem konferálni, dalolni, táncolni. A mai napig soha nem tudtam elszakadni a színpadtól.

Nagy elődeinknek – Vikár Béla, Lajtha László, Bartók Béla és Kodály Zoltán – köszönhetően a magyar népzene-kutatás a kezdetektől fogva a világ legmagasabb színvonalán áll, és ez a kezdeti magas színvonal mind a mai napig megőrződött. Imádom a nótaszót. Nemrég olvastam, hogy Bangó Margit, Magyarország legcsodáltabb dalaival kápráztató művésznő, aki megkapta többek közt a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2004-ben a zenéről faggatottan így nyilatkozott: „Igazán sírni, örülni csak nótaszó mellett tudunk”.

Sajnos, ma már csak a negyvenévesek és a vénebbek szeretik a nótákat, hagyományainkat, mi hűen megtartottuk…, de a fiatalok…?

Az utóbbi időben sokat hallom fiataloktól, hogy nem érdekli őket a népzene, nem érdekli a székely nóta! Szomorúsággal telik meg a szívem, ha ezt hallom, mert ha nem kell nekik a mi hagyományunk, akkor már közel vagyunk ahhoz, hogy elvesz a nemzet…

Látom, hallom, hogy inkább ragaszkodnak a „manelekhez”, amit a román kultúra is inkább a törököktől vett kölcsön, de látom az anyaországban is inkább igyekeznek a semmitmondó, bolondos szövegeket hallgatni, szeretni –, amelyek néha pikánsak, nyári dallamok, könnyed ritmusok. Ezeket dalolják Bódi Guszti, Bunyós Pityu, Dupla KáVé, Dögös Robi… és ezekkel hozzák meg a kívánt hangulatot. Nem kellenek a retró slágerek sem.

Emlékezzünk csak az Omega, Metro, Illés, LGT‎, Beatrice,‎ Bikini, Edda Művek együttesekre, akiknek színpadon, lemezeken hallgatott dalai halhatatlanok voltak, és volt mondanivalójuk…

Ma? Nem tudom, mi lesz…, de eszembe jut, amit régen olvastam:… A dalos embert, a zenészt Isten azért küldte, hogy dala víg és szomorú legyen… Kár, hogy nagyon kevesen hívják a falunapokra az igényes Muskátli zenekart.

Orbán Barra Gábor