Mivel telik el az élet?

Emlékezésre ma is méltó, irodalmi emlékezetünkben fontos helyet foglal el Horváth István (1909–1977) Tornyot raktam című, 1942-ben írt költeménye.

Egyrészt az erdélyi népélet ősi rétegét villantja fel benne a költő, olyat, amelynek megtapasztalásáért és tudományos feltárásáért a nyugati világ tudósai a múlt század közepén például a szomorú trópusokat kellett, hogy felkeressék, költőnknek viszont mindössze (!) saját gyermekkorába kellett visszatekintenie, hogy – mondhatni – a természettel együttműködő közösségek és népek világát egy versnyi időre megidézhesse.

Másrészt az előadott történetből kitűnik, hogy unoka és nagyapa között eszményi volt a kapcsolat, ami az együtt töltött idő minőségét, tartalommal való telítettségét illeti. Utóbbi egy zord téli estén a meleget sugárzó kemence mellett törökbúzát fejtett, közben mesélt az unokájának, s egy-egy csutkát feléje dobott, a fiú meg tornyot rakott belőlük. A lázas gyermeki munkálkodást már-már siker koronázná, amikor egy újabb odadobott csutka nyomán összeomlik a torony. Düh, majd lelki összeomlás vesz erőt az unokán, vigaszt pedig kitől nyerhet, ha nem a nagyapától?

Nyilvánvaló, hogy hajdan sok mindenben egyek voltak a különböző nemzedékek képviselői. Az idős ember bölcsességére pedig éppen olyankor számíthatott a gyermek, amikor kudarc érte, s így erőt kapott az újrakezdéshez. A bölcsesség meg úgy szól, ezúttal a költő megfogalmazásában, hogy tulajdonképpen az egész élet építéssel telik el, de hogy ki-ki a maga tornyát betetőzhetné, az eleve lehetetlen, hiszen „vágyaink még feljebb hágnak”. Ugyanakkor, mivel a csutkák megvannak, újra lehet rakni a tornyot. (Ez az emlék különben mint a csuszajáték bemutatása helyet kapott Horváth Istvánnak a szülőfalujáról készült, 1971-ben megjelent monográfiájában, írói falurajzában, a Magyarózdi toronyaljában is!)

Végül az intelem is a nagyapa részéről hangzik el – „amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!” –, s maga a versben elbeszélt történet is ezt támasztja alá, minthogy az unoka tényleg újra felrakja a tornyot…

Horváth István verse remekmű. Úgy vélem, igazi „hozadéka” az lehetne – úgy általában – a remekműveknek, ha életünk művelésébe, helyes alakításába – úgymond – bele tudnának szólni. Több, mint meggondolandó ugyanis, amit a reneszánsz bölcselő, Montaigne jelentett ki, hogy tudniillik „legnagyobb és legdicsőbb remekművünk a helyes élet.”