Mozaikok Barabás Miklós pályaképéhez

Mikor született a nemzet festője?

Feleslegesnek látszik a kérdés, hiszen a művész pontosan leírta az Önéletrajzában: 1810. február 22-én született. Azonban a magyar művészettörténet-írásban és -publicisztikában mindegyre felbukkan egy másik dátum, amely szerint Barabás Miklós 1810. február 10-én látta meg a napvilágot. Honnan ered a bizonytalanság vagy éppen a tájékozatlanság a születésnapot illetően, amely meglehetősen zavaró, ha a „nemzet festőjét” emlegetjük?

1910 áprilisában Szmrecsányi Miklós, terjedelmes és szép emlékbeszédet tartott az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat közgyűlésén, ahol Barabás Miklós születésének 100. évfordulóját ünnepelték. Az ott elhangzott szöveg megjelent a Lyka Károly által szerkesztett Művészet című folyóiratban, amelyhez a szerző a következő megjegyzést fűzte: „Barabás születési napját az ő saját előadása és eddigi életrajzai nyomán február 22-re tettem. Utólag Szegedy Maszák Hugó, a művész veje szíves volt Barabás Albertnek, a család egyik rokonának 1892. április 23-ról kelt leveléből velem közölni, hogy a márkosfalvi anyakönyv az 1810. évről Kovács esperesnek következő feljegyzését tartalmazza: »Tekintetes Barabás János úrnak kereszteltem Miklóst, február 10«; úgy látszik eszerint, hogy Barabás születési napja iránt maga is tévedésben volt, s mert az művészettörténetünket érdekli, szükségesnek tartottam ez új adat felemlítését.”

Az új adat tehát Barabás János Miklós nevű fiának a megkereszteléséről szólt, és nem a születéséről. Mivel számomra, számos egyházi irattár ismeretében, a keresztelésre vonatkozó megfogalmazás is szokatlan volt – az anyakönyvekben nem fogalmaznak a fenti személyes hangnemben – megnéztem a márkosfalvi tiszteletes bejegyzését a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban. Ott pedig az anyakönyv egyik fejlécében ez olvasható világosan: „Az 1810-dik esztendőben Kereszteltettek” – majd az első bejegyzésben: „24ª Febr. Tit.[Tekintetes] Barabás János Urnak – Miklost.”

Barabás János úr Miklós nevű fiacskáját a székelyföldi gyermekhalandóság árnyékában, születése után két nappal siettek megkeresztelni, mert kicsi, vézna csecsemő lehetett, és talán nem is tartották életrevalónak. Szerencsénkre, ahhoz képest élt még nyolcvannyolc évet, és hosszú, munkás élete során több ezer képet rajzolt és festett.

 Csepei Zoltán János portréja

A Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárában hosszú éveket töltöttem el ennek a számomra ismeretlen embert ábrázoló képnek a társaságában. Minden nap megnéztem, de legalább futólag odapillantottam a festményre, többször meséltem róla, vagyis Barabás Miklós arcképfestészetéről, miközben mindig azt éreztem – magamban sajnálva –, hogy képtelen vagyok közelebb kerülni ehhez az emberhez, akinek arcvonásait az 1848–49 évi magyar forradalom és szabadságharc leverése után egy évvel, 1850-ben örökítette meg a festő. Férfi arckép címmel adományozták a képet a múzeumnak az 1980-as évek elején, és jobb híján ezzel a címmel állítottuk ki a képtár állandó tárlatán. Ezt a semmitmondó címet viszont a múzeum – csupán néhány alkotásból álló – Barabás-gyűjteményének legjobb portréja viselte.
Nem tudjuk, és valószínű már sohasem lehet tisztázni, hogy az adományozó család miként jutott a kép tulajdonába. Valamelyik néhai családtagot ábrázolja a kép, és akként őrizték mindaddig, amíg még tudták, hogy kit ábrázol? Vásárolták, vagy egy sietve elhagyott lakásban találták? Megőrzésre a családra bízták, de a volt tulajdonos többé nem jelentkezett? Habent sua… vagyis a könyveket behelyettesítve: a képeknek is megvan a maguk sorsa.

A kisméretű portré egy középkorú, sűrű fekete hajú, körszakállas és bajuszos férfit ábrázol, aki a jobb kezét a sötétszürke, kigombolt kabát nyílásába süllyesztette, bal karjával egy barna asztal lapján könyököl. A férfi magas homloka közepén függőleges mély árok húzódik, tekintete a nézőre irányul. Az élő modell után, meleg tónusú színekben megfestett arckép általában nyugalmat áraszt, de a száj lehajló vonala és a kissé réveteg tekintet mégis nyugtalanító érzetet kelt. A kép a szabadságharc bukását követő évben, a meghiúsult remények és az elveszett illúziók után készült.

Időközben az immár néhai, modellt ülő férfi neve is elveszettnek tűnt. Nemrég azonban hasonló arcvonásokra lettem figyelmes a Kieselbach Galéria egyik férfi portréján, amelyet szintén Barabás Miklós festett 1855-ben. Itt az ábrázolt személy nevét is feltüntették: „Zoltán János, Kossuth Lajos pénzügyi államtitkárának portréja”. A két arcképet összevetve úgy érzem, nem tévedek, ha a képtárunk férfi portréján is Zoltán János arcvonásait vélem felismerni.

A kép keletkezése iránt kutatva előbukkant Barabás képjegyzékében egy 1848. évi bejegyzés, amely szerint az akkori államtitkárról a művész egy miniatűr arcképet festett. Ezt a munkát nem ismerjük, viszont előkerült egy kőnyomatú arckép, amelyet Barabás 1853-ban így jegyzett fel: „Zoltán János lit” (litográfia – J. M.). Úgy látom, hogy az 1855-ben készült portré a litográfia alapján készülhetett.

Zoltán Jánosról a következőket sikerült megtudnom: 1804-ben született, és Budapesten halt meg 1852-ben. 1838 és 1841 között Szabolcs vármegye másodalispánja, majd első alispánja volt (1841– 1844); 1839–1840-ben Szabolcs vármegye országgyűlési követe. A forradalom és szabadságharc idején Kossuth Lajos javaslatára a Belügyminisztérium államtitkára (1848 április–1849 augusztus) és a minisztérium vezetője (1849. január–1849 augusztus) volt.

Érdekes adalék: Széchenyi István a naplójában Zoltánról is többször megemlékezett. Először 1848. április 23-án: „Államtitkárokul Szemere (Szemere Bertalan belügyminiszter – J.M.) Kemény Dénest és Zoltánt veszi fel. Mindvalahány »bruderkáját«” – teszi hozzá kissé gúnyosan. Később viszont többször említi az államtitkár nevét elismerő szavakkal. Csepei Zoltán Jánost – ez a teljes neve – a szabadságharc bukása után hadbíróság elé állították, majd visszavonult apagyi birtokára (1850–1852).

Béldi Józsefné portréja

Egy olyan női arcképet látunk, amely a 19. század második felétől a Vargyas patak mentén álló Daniel-kastély egyik szobájának falát díszítette, és a család egyik nőtagját ábrázolta. A festő nem szignálta a képet, ha pedig igen, úgy a jelzés elpusztulhatott az idő folyamán, hiszen a kastély romlásával, rombolásával a kép is leírhatatlan állapotba került. Mára már a kastélyt szépen helyreállították, és a kép is új életre kelt Vinczeffy László jóvoltából. A restaurálás során tisztázni kellett a kép keletkezésének körülményeit, esetleg megtudni e régvolt, mélabús hölgy nevét, és ha mindez sikerült, kiírni végre a kép alá a festő nevét.

Az erdővidéki Daniel család számos tagja jelentős közéleti személyisége volt korának. Rangjuk és szellemi érdeklődésük e vidék egyik legszebb családi otthonán, annak berendezésén is meglátszott. A szájhagyomány úgy tartja, hogy a vargyasi kastélyból a Székely Nemzeti Múzeumba került képek között Barabás Miklósnak tulajdonított festmények is voltak. Az egyik közülük – egy férfiportré – viseli a művész kézjegyét, és a kép keletkezésének időpontját is: Daniel Gábor (1824–1915) főispánt ábrázolja 1888-ban. A 40–50 év körüli nő arca rózsaszínű, leheletfinom szürkével árnyalva. Szeme zöldeskék, fáradt tekintetű. A művész itt is régi fogásával próbálta elevenebbé tenni a szempillantást: a felső szemhéjat rózsaszínnel húzta ki, megtoldva ezt a szemöldök alatti sötétebb rózsaszín árnyalattal. A mély tónusú, szfumátós felületek, amelyekből csupán a ruha és a fátyol virágos díszei vagy a mellény gombjai emelkednek ki pasztózus foltokként, Barabás sajátos festés technikáját jellemzik, és ha összevetjük más női arcképével, aláírása nélkül is neki tulajdoníthatjuk a vargyasi képet.

Korábban egy a Korunk folyóiratban megjelent cikkben, Barabás Miklós képjegyzéke alapján a modellt álló hölgyet Rauber Máriával azonosítottam, ám későbbi kutatás nyomán a Daniel család leszármazottai a 19. században élt, és talán valamikor Párizsban is megfordult Béldi Józsefné Daniel Sofiként tarják számon.

Összeállította: Jánó Mihály