Önkeresés a magyar költészetben

A magyar költészet fontos vetületeit emelik ki dr. Reisinger János magyarországi művészet és -irodalomtörténész Világszem című sorozatának előadásai, amelyekből Sepsiszentgyörgyre is elhozott egy csokorra valót. A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termét minden alkalommal megtöltő, versmondással és elemzéssel fűszerezett eszmefuttatásai közül ezúttal Magyar költők az önismeretről címmel elhangzott főbb gondolatait tárjuk olvasóink elé.

Az emberiséget már az ókorban foglalkoztatta egy súlyos és megnyugtatóan máig megválaszolatlan kérdés: ki az ember? Immanuel Kant (1724–1804) porosz filozófusnak köszönhetően erre egy külön tudományág, az antropológia (magyarul embertan) keresi a választ. Önismeretre törekszünk tehát, amelynek elérése azonban a mai napig kérdéses maradt.

Európában két módon, meditációval, vagyis elvonult, visszahúzódott állapotban történő önvizsgálattal és gondolkodással, illetve belevetvén magunkat a forgatagba, a cselekvés közbeni viselkedésünk megfigyelésével próbálták ezt elérni. Ez utóbbi elképzelést alátámasztandó, József Attila (1905–1937) Nem én kiáltok című versében alig 19 évesen így fogalmazott: „Hiába fürösztöd önmagadban/ Csak másban moshatod meg arcodat.” Társas lények lévén ugyanis, csak kapcsolataink révén mérhetjük le igazából, kik is vagyunk.

A magyar költészet első nagy önismereti verse Bessenyei György (1747–1811) testőr-író tollából született 1777-ben. „Ki vagyok? mi vagyok? merül s mibül jöttem?/ Hol voltam? s hogy esett: hogy világra lettem?” – indítja kérdésekkel költeményét, amelynek sokatmondóan a Bessenyei György magához címet adta. Elolvasván minket is hatalmába kerít a művön végigvonuló önmarcangolás, amelynek egy felismerés vet véget: „Csak az Isten maga örökös igazság;/ Többi mind szenvedés, árnyék s mulandóság.”

A magát jelképesen „szinte élve felboncoló”, a „mindent végiggondoló és újragondoló” Arany János (1817–1882) állandó gyötrődése folyamán sok önelemző és önszembesítő verset írt. Ezek közül az előadó választása egy viszonylag korai, 33 éves korában született (1850) költeményére, az Évek, ti még eljövendő évek címűre esett.

Fiatalon is megöregedhet valaki, ha túl sok csalódásban volt része – állapítja meg a költő mondván: „Nem évek száma hozza/ – Nem mindig – a vén kort elé:/ Kevés esztendők súlya szintúgy/ Legörnyeszt a mély sír felé.” Ugyanakkor azt is felismeri, hogy ennek okai magunkban keresendők, mert ahelyett, hogy adnánk, mindig kapni szeretnénk, és panaszkodunk, ha ebben nem részesülünk. Éppen ezért verse utolsó szakaszát egy felszólítással kezdi: „Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!”

A vele történtek súlyával a tarsolyában viszont rádöbben, nem csak bennünk rejlik a szenvedéseink gyökere, hanem a minket körülvevő világ is rossz, hiszen bűnként kezeli az erényt. „Bűnöd csak egy volt: az erény.” Önmagunkban és a világban tehát egyaránt rendet kell teremtenünk – vonhatjuk le mi, olvasók a következtetést.