Önmeghatározás gyerekszemmel

Ki vagyok én, hol a helyem az általam ismert világban? – ezt az örök kérdést boncolgatta csütörtök este a kézdivásárhelyi Vigadóban megszervezett író-olvasó találkozón három fiatal szerző: György Alida, Sztercey Szabolcs és Borcsa Imola.

Az Erdélyi Híradó Kiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája által szervezett irodalmi felolvasókaraván során André Ferenc költő-slammer kérdezte a jelenlevő szerzőket, aki – mint elhangzott – mindhármuk lakótársa volt már az évek során, ám „nem biztos, hogy ez volt az irodalom világában való érvényesülés receptje”, jegyezte meg viccesen. György Alida indította a felolvasást, és aki először találkozott a Hármasszabály című, idén megjelent első kötetéből választott szöveggel, az – ahogy én is – kapott egy gyomrost. Egy székelyföldi faluban zajló gyerekkor emlékei, egy felnövéstörténet filmkockái elevenednek meg, a régi világ rendje legkevésbé sem romantikusan tárul elénk.

Sztercey Szabolcs Plüssbolygó című második kötetéből olvasott fel szabadverseket, amelyekben a család, a „papás-mamás” mélységeit kutatja, olyan bugyrokig jutva el, ahová legtöbben nem merészkedünk.

Borcsa Imola új, még kiadatlan novellájából osztott meg részletet, amelyben a kisgyerek meséli a történetet, adott volt tehát a felvetés: mi a motiváció amögött, hogy bár értelemszerűen más-más hangon, műfajban szólalnak meg, a gyerekperspektíva közös.

Szabolcs elmondta: számára az önmegismerés, az önreflexió eszköze ez, a családból, neveltetésből hozott „csomag”, traumák feldolgozása, kigyomlálása a cél, ehhez vissza kell menni a múltba, a gyermek brutális őszinteségével tekinteni mindarra, amit megéltünk. Lényeges és szándékolt ugyanakkor, hogy tudhatóan a felnőtt próbál meg gyerekként megszólalni. Alida saját tapasztalatait, történeteit írta meg, de azok a visszajelzések szerint nagyon sok olvasóból kihozták saját emlékeiket, ebben a kapcsolódásban Imola szerint a közös tárgyi világ is szerepet játszhatott. Ezen felül nyilván mindenki volt gyerek, voltak szülei, nagyszülei, családja, barátai, és közös megélés az, ahogyan gyerekként próbáljuk „feltapogatózni” a világot, megérteni annak szabályrendszerét – vélte Alida.

Abban megegyeztek, hogy csapdát, kihívást is rejt a gyermek hangján való megszólalás, ez „egy szerep, amit felveszel, hogy tudj kimondani olyan dolgokat, amiket másként nem tudnál”, ugyanakkor hitelesnek kell lennie a gyermeki látásmódnak, úgy kell visszaadni a gyermek első tapasztalatait, reakcióit, hogy arra ne rakódjon rá mindaz, amit felnőttként már tudunk, gondolunk – ítélkezünk.

Mindhárman a ’90-es évekbe helyezik a cselekményt – a székely falvak közös jellemzője ebből az időszakból, hogy a szülők külföldi munkavállalásra kényszerültek, a gyerekek nevelése a nagyszülőkre maradt, akik átadták saját értékrendjüket, szabályrendszerüket, az ő tapasztalásaik azonban nem feltétlenül használhatók, alkalmazhatók a mai 20–30 évesek életében. Ha az ő életmintáik elavultak, milyen minták szerint éljük most az életünket? – erre is keresi a választ Alida.

Szabolcs is úgy látja, radikálisan átalakult az egész világunk, szeretetkoncepciónk, párkapcsolati, szerelmi mintáink, ezért kérdés, hogyan viszonyulunk a hagyományos kapcsolati és családmodellhez. Imola szerint amilyen most a társadalmunk, az nagyrészt a ’90-es években gyökerezik – a tönkretett ipar okozta a fiatalok kivándorlását, a nem kellően lecserélődött politikai elit is aggályos, ahogyan a kommunizmusban rögzült reflexek, pl. korrupció, a „mismásolás kultúrája” is. Mindezzel együtt ezt ismerjük, valahogyan otthonos is a „balkáni hangulatú” világunk. A beszélgetés zárásaként ismét saját szövegeikből hallhattunk ízelítőt, majd arról is beszámoltak, min dolgoznak, milyen témákkal foglalkoznának a jövőben – filmet, drámát, novelláskötetet is várhatunk a fiatal alkotóktól.