Otthon a néptáncban

A kézdivásárhelyi néptáncos múlt felelevenítésére tett kísérlet, úgy néz ki, sikerrel jár. A készülő könyv anyagához azok szolgáltatják az adatokat, akik benne éltek a forgatagban. Ezúttal Dakóné szül. Lukáts Mária meséli el, hogyan is került a néptánc bűvöletébe, az akkori Művelődési Ház varázslatos világába.

– Beszéljünk egy keveset arról, miképpen is vezetett útja Kézdivásárhelyre?

– Eléggé tekervényes volt ez az út. 1944. január 3-án születtem Aszubesztercén. Édesapám, Lukáts Ignác futásfalvi, édesanyám, Ször­tsey Magdolna imecsfalvi. Én és Ignác testvérem aszubesztercei születésűek vagyunk. Ott voltak szüleink hivatalban, édesapám jegyző és édesanyám postamesternői minőségben. Én erre az időszakra nem emlékezem, mert a háború után a Magyar Népi Szövetség alakulásánál édesapám nagyon aktív volt, és édesanyám félt a letartóztatástól vagy kitelepítéstől, féltette kicsi gyermekeit. E körülmények miatt költöztek Futásfalvára, átvéve a gyámhatóság által megszabott birtokrészt.

Futásfalván született két testvérem, Benedek és Csilla. Benci testvéremnek, aki 2021-ben halt meg, elég rögös utat kellett bejárnia. Nem végezhetett líceumot, mert kulákoknak nyilvánítottak, ő pedig a sepsiszentgyörgyi traktoriskolába került, ennek elvégzése után Dálnokon dolgozott, a kollektívben. Megemlítem, hogy az elsők között került a híres tánccsoportba. Történt, hogy egy nap telefonáltak Kézdivásárhelyről a pártbizottságtól, azonnal engedjék el táncpróbára. Ezzel a dálnoki pályafutása be is fejeződött, Kézdin folytatta, leérettségizett. A Mezőgazdasági Gépállomás alkalmazottja lett, később a tanügyben dolgozott oktatómesterként. Személyes okokból kilépett a tanügyből, s versenyvizsgával elfoglalta a ploiesti kőolajkitermelő vállalat imecsfalvi töltőállomásának főnöki tisztségét, onnan is ment nyugdíjba. A tánccsoport, az együttes oszlopos tagja volt mindvégig.

– És hogyan lett Lukáts Mária tagja ennek a csapatnak?

– Ami a személyemet illeti, az elméleti líceumot itt, Kézdivásárhelyen végeztem, utána Brassóban a pénzügy–könyvelést. A tánccsoport alakulásakor az elsők között voltam, és roptam is 1971-ig. Az, hogy már kezdetben ott voltam, Virág Ibolya barátságának s a kultúrház akkori alkalmazottainak tulajdonítható. Imreh János volt az igazgató, Aracsi Zoltán, aki két évvel felettem járt a líceumban, szintén ott dolgozott, de visszatértek az egyetemről volt iskolatársaink, Mihálycsa Szilveszter, Klára Barna, Klára György, Uszkay Sándor, s abban az időben lépett közénk Sepsiszentgyörgyről Kovács László. A nagyvárosi zajos évek után hiánypótlóként kezdtünk járni a tánccsoportba, mások zenéltek, színdarabokat tanultak.

– Milyen előadások hagytak mélyebb nyomot a táncosok emlékezetében?

– Ha nagyot akarok mondani, akkor azt hangsúlyozom, végeredményben minden előadás egyedi volt, mindegyik megragadt bennünk. Sok díjat nyertünk, sokfelé megfordultunk, de ami talán nagyon fontos volt: a családias hangulat. Itt barátságok születtek, házasságok köttettek, fényképalbumok készültek, s közben arra is figyeltünk, mik történnek más műfajokban. Mert az biztos, igen mozgalmas és eredményes volt a Művelődési Házban a műkedvelői élet. S hogy emlékezetes alkotásokat említsek, ezt nyilván a többiek is megteszik, szerintünk akkor párja nem volt a Bálványosi balladának, a székely lakodalmasnak, a Balogh Józsi balladájának. És emlékezetesek maradtak a vendégszereplések szerte az egész országban.