Ötvenöt éven át fotózta az örökös magyar szigetet

Szerdán 18 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében vetített képes könyvbemutatóra várják a nagyérdeműt. Korniss Péter világhírű fotográfus a csíkszeredai Bookart kiadónál megjelent, Hosszú úton. Szék 1967–2022 című fotóalbumáról maga a szerző beszél.

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter albuma világpremiernek számít a maga nevében, hiszen előtte még senki sem dokumentálta fotókkal 55 éven át egy település életét. Az Erdélyi-medence Kolozsvártól keletre eső, hatalmas középső területén, a Mezőség északnyugati sarkában, a Kis-Szamos mellékvölgyében fekvő legendás településről, Székről van szó, ahol a 86. évében járó, a jó pálinkát még ma is kismértékben gyógyszerként, nagymértékben orvosságként kezelő fotográfus 1967-ben, Novák Ferenc útitársaként járt először. Élete azóta összefonódott a faluval és annak lakóival – a székiek befogadták, már közéjük tartozik. Ő azzal hálálta meg ezt a településnek, hogy életéből ötvenöt évet szánt erre a könyvére.

Az Erdélyi-Mezőség a Kárpát-medence egyik legrégibben lakott vidéke, az itteni sót már a rómaiak is bányászták. Árpád magyarjai is a sóbányáknak köszönhetően vetették meg itt a lábukat, Szent István az ország minden részébe juttatott innen ebből az értékes alapanyagból. Maga a település az utolsó Árpád-házi király, III. András idején, 1291-ben szerepel először oklevélben (Zeek), de ekkor már szabad királyi városként, ami jóval korábbi alapításra utal.

Székelyföldi honfoglalók

1315-ben Scekakna, 1438-ban Scekakna Villa, 1516-ban Zeek Opidium, 1545-ben Zeék, 1579-ben Szeék, 1612 óta pedig Szék néven említik, amiben hajlamosak lehetünk székely gyökereket látni, de a falutörténet szerint „vízvidéken előforduló gázlókra vonatkozó székes, sekély víztől kapta nevét”, vagy a sóbányászathoz köthető: szék, szik, só. Ám a székelyek azért innen sem hiányoznak: a település 1717-es, tatárok általi elpusztítása után, amikor alig száz lakosa maradt, az újratelepítők java része Székelyföldről érkezett.

Székely virtuskodásra utal az a sajátos szokás is, miszerint a falu három utcájában – Csipkeszegen, Forrószegen és Felszegen – 1989-ig még rendszeresen működő három táncház egyikéből csak meghívásra lehetett átmenni és itallal való kínálás után belépni a másikba, különben az eltévelygő alapos verésben részesült. És a lányok is csak úgy mehettek egyik szegből a másikba táncolni, ha odavalósi volt a szeretőjük. Vagy szintén ismerős lehet a székelyföldi olvasónak az, amit ifj. Csoóri Sándor mesélt annak idején a Mandinernek: „El se tudják a maiak képzelni, de ott például nő nem mehetett be a kocsmába. A kocsma előtt várták a férjüket. Az volt a törvény ugyanis, hogy nem ehetett a család addig, amíg nincs otthon a családfő. És ha nem ment haza a családfő, akkor megszólták a faluban. Vagy szerdán nem lehetett a lányokhoz menni…”

Idegen elemektől mentesen

A korábban vármegyeházával is büszkélkedő, 1812-ben bányaomlás által sújtott település a 19. század közepétől, a sóbányászat veszteségessé válástól kezdett egyre inkább háttérbe szorulni, amit az 1899-es tűzvész tetőzött. Előtte tizenöt évvel fokozták le nagyközségi rangra, s azóta lakossága is folyamatosan csökken, nagyjából 3500-ról a jelenlegi 2200-ra. De az egyre inkább új etnikai arculatot öltő közegben is sikerült megmaradnia örökös magyar szigetnek, az ott élő románok és cigányok száma ma sem éri el a kétszázat.

Az, hogy Szék hagyományos kultúrája – Takács András megfogalmazásával élve – „a XX. század végéig nyomon követhető egészként működött, értékrendi és esztétikai rendszert alkotott”, egyrészt az elzártságának köszönhető, hiszen nem halad át rajta vasút, de az első valamirevaló országút is csak 1940 után épült a magyar kormány jóvoltából, miután Észak-Erdély visszakerült ugyan az anyaországhoz, de Kolozsvár és vele együtt a kincses várost Marosvásárhellyel összekötő útszakasz túlnyomó része idegen kézen maradt. Periferiális helyzete mellett azonban „inkább azon belső erők jelentőségét kell kiemelni, amelyek szinte garantálták, hogy hagyományaival összeegyeztethetetlen idegen elemek ne kerülhessenek kultúrájába.” Ezek közül legfontosabb az, hogy a faluközösség szinte minden tagja ott született, és az 1990-es évekig ott is élte le az életét, a fiatalok külföldre járása, városra való költözése csak az utóbbi évtizedekben vált jellemzővé.

Gyűjtők kincsesbányája

Így nem csoda, hogy a még 1995-ben is rendszeres – igaz, akkor már csak „központi” – táncházat éltető település sokáig a néprajzosok kimeríthetetlen kincsesbányájának bizonyult, főként a 20. század elejétől kezdve, amikor Bartók Béla és Kodály Zoltán végzett itt gyűjtőmunkát, míg Lajtha László először 1940 decemberében és 1941 januárjában tanulmányozta a táncrendeket. De nemegyszer megfordult itt – mások mellett – Nagy Olga népmese-, dr. Kós Károly néprajz- vagy Kallós Zoltán, Martin György, Olsvai Imre, Pálfy Gyula, Falvay Károly, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Tímár Sándor népzene-gyűjtő is, no meg nagyenyedi születésű koreográfus, rendező, etnográfus Novák Ferenc Tata, aki aztán egyszer az 1961 óta már a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozó Korniss Pétert is magával vitte.

A közösség akkori, hétköznapokban megélt hagyományőrzését jól szemlélteti a budapesti fotószövetség zsűrijének anekdotába illő tévedése: Korniss 1967-ben készített fotósorozatáról azt hitte, hogy azon a Magyar Állami Népi Együttes szerepel, ráadásul megrendezett jelentben. Miután kiderült, hogy a felvételek helyszínéül az egyik széki táncház szolgált, már senki sem csodálkozott azon, hogy az első, 1972-es budapesti táncház hirdetményére a „Táncház – úgy, mint Széken” felirat került.

Aztán szép lassan az ottani táncházas világ is kimúlt, az utóbbi időben Korniss Péternek már ahhoz is engedélyt kellett kérnie, ha fényképezni szeretett volna egy lakodalomban – és az is előfordult, hogy elutasították, holott keresztlánya is van a faluba, jól ismeri mindenki. De végül a képsorozat megszületett, a belőle készült album, ha korlátozott példányszámban is, de megjelent, mindkét helyszínen megvásárolható és dedikáltatható.

„Korniss Péter, aki Kolozsváron született, vagyis alig hatvan kilométerre Széktől, harmincesztendős koráig, 1967 novemberéig még nem járt ott soha. Kizárólag azért ment, hogy pár képet készítsen a széki táncházról. Most, amikor megkapom a végleges válogatást, és ez a szöveget írom, 2022 novembere van. Bárhogy számolom, még magzat voltam, amikor e könyv legelső képe készült.

A fotográfust többek közt az különbözteti meg az írótól, hogy csak és kizárólag azzal tud dolgozni, amit ott, az adott pillanatban a saját szemével lát. Esélye sincs nyersanyag gyanánt se könyvhöz, se az emlékezethez nyúlni. Fizikai jelenlét nélkül nincs kép. Ez Korniss esetében százszorosan fontos. Mert az következik belőle, hogy nem kizárólag egy erdélyi magyar falu ötvenöt esztendeje van benne ebben a könyvben. Hanem Korniss ötvenöt esztendeje is a nyolcvanötből.

Lehet ezt megszállottságnak nevezni, bár én azt tapasztaltam, hogy a megszállottaknak küldetéstudatuk van. Amitől általában mindenkit őrizzen meg az Úristen. Nagyapám azt mondta, ha beteszed az egész múltat egy skatulyába, még mindig marad hely a holnapnak, azt pedig az Úristen dönti el, hogy mi kerüljön oda.

Mondom, ha valaki ötvenöt éven át fényképezi egy falu életét, annak első ránézésre küldetéstudata van. A nemzet- vagy világmegváltók közé tartozik, azok közé, akik a meglehetősen homályos, kusza múltból mértani pontosságú jövőt akarnak legyártani. És a legkevésbé sem érdekli őket, hogy nagyapám vagy az Úristen azt a holnapot betenné-e abba a skatulyába. (…)

Korniss Péter könyve egy olyan doboz, mint nagyapám skatulyája. És talán az a legtiszteletreméltóbb benne. Hogy nem csak egy erdélyi magyar falu múltját tette bele ebbe a könyvbe, hanem hagy benne helyet a jövőnek is. (…)

(Részlet az album Bartis Attila író, fotográfus által jegyzett előszavából)

Fotó: Korniss Péter/Facebook