Péter Alpár útjai

Fiatal és elismert képzőművész. Hosszas pécsi tartózkodás után, budapesti feleséggel tért haza Bikfalvára, a 80 négyzetméteres műtermet felváltva egy kisszobára, amelyben a gyermekek hancúroznak. Azokat az erővonalakat, erőket kerestük – és ezeket szeretnénk az olvasóknak is megmutatni –, amelyekhez az életét igazítja, amelyek őt igazítják. Itt és most, Háromszéken 2017. április havában.

– Nemrég került haza a pécsi Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájából, ahol hároméves ösztöndíjjal tartózkodott, ideális állapotok között. A jól felszerelt műterem, különböző műhelyek mellett rendelkezésére állt egy szakmai könyvtár és egy kitűnő szellemi közeg is. Most újra itthon. Hogyan éli ezt meg?

– Tudatosan jelentkeztem a képzésre, és éppoly tudatos döntés volt az is, hogy tanulmányaim befejeztével hazatérek Háromszékre. Most ott kell folytassam, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagytam, s a mindennapi munka mellett be kell fejeznem a disszertációmat. Szeretném minél hamarabb megírni, mert úgy láttam a szaktársaknál, hogy mikor kiestek abból a közegből, ahol minden a szakmáról szól, és ezer más dolog köti le az embert, sokkal nehezebb. Nagyon jó volt hazatérni, sokat jelent számomra ez a hely, de hiányolom azt a magas színvonalú szakmai közeget, amit ott megszoktam, meg a műtermem, amit a képzés befejeztével vissza kellett adnom. A hazatérés, az újrakezdés sok kérdést vet fel, a hazai művészeti életbe is vissza kell térnem.

Kapcsolatban a térrel

– Pécsi tartózkodása alatt is hazajutottak a hírek Önről, hogy természetművészeti alkotótáborokat rendez, illetve a Közel- és Távol-Kelet hasonló jellegű megmozdulásainak is szerves része. Természet és művészet… Megmagyarázná, mit eredményez e két rokonszenves fogalom násza?

– A kortárs képzőművészetbe mindig otthonosan mozogtam, installációkat és performanszokat hozva létre. Ezeknek sajátosságuk a valós tér és az anyagok használata. Az elmúlt évtizedben egyre tudatosabban léptem ki a természetbe, ez megdöbbentő felismerésekhez vezetett. A műveim lerázták magukról azt a szociális környezetet, amiben születtek, és egy tág, időtlen, kozmikus folyamatba ágyazódtak. Sok mindent újraértékeltem, szellemileg is átalakultam. A folyamat eredményeként megvalósuló művek a 20. század végén jelentkező nature art jellegű kortárs művészeti jelenségekhez köthetők. Ez indokolta a pécsi doktori képzés melletti döntésem is, mivel témavezetőmet, Colin Fostert is foglalkoztatják a természeti tér és a kortárs szobrászat kapcsolódási pontjai.

– Mikor láthatják a háromszékiek is ezeket a műveket?

– Ha sikerül, decemberben a Lábas Házban jelentkezem egy kiállítással, ahol két pécsi művészbarátommal, Tomcsik Judittal és Mészáros Gergellyel közösen adunk ízelítőt egy sokkal nagyobb anyagból. Ez az anyag utána továbbutazik Pécsre, majd Németországba.

Bikfalva egy kikötő

– Ön számára egy 18. századi kúriában van az archimédeszi pont, ahonnan sarkaiból kifordíthatná a világot…

– Nem akarom a sarkaiból kifordítani, forog az magától is, sőt ebből a világgal való együttmozgásból származik a munkáim energiája. Bikfalva egy kikötő, egy töltekezési pont. Becsukom a kaput, és egy elvarázsolt világban találom magam, egy másik tudatállapotban. Ezért szeretik itt annyira a gyermekeim is, és érzik jól magukat a munkáim is a padláson, csendes meditatív állapotukban.

– Háromgyermekes családapa, nagy felelősséggel. Nem kel birokra Önben néha az apa és a művész?

– Vannak művészek, akik lemondanak a családról, pedig mint alkotó embernek ebből is rengeteg energia származhat. Mi a gyerekek révén a születés misztériumát is közösen éltük meg. A mindennapokban feleségemmel, Várallyai Réka művészettörténésszel igyekszünk megtalálni a harmóniát és az egyensúlyt, bár belefolyunk egymás szakmai tevékenységébe. Kicsit én is műemlékvédő lettem, és ő is kortárs művészettörténész. Megértéssel kezeli az utazásaimat, én pedig szelektálok, hogy mikor és hova utazom. Kulturális fővárosként Budapestet hordozom magamban, Réka révén oda is hazamegyek.

– Milyen karrierre vágyik?

– Kérdés, mit nevezünk karriernek… Egy jó értelemben vett művész elsődlegesen nem a megélhetésért alkot, és nem a pénzkeresés áll a fókuszában. Mindegyik mű egy-egy megértési folyamat, ami számomra egy szellemi úttá nemesül. A művész egy olyan szellemi terméket, értéket hoz létre, amelynek nem mérhető pénzügyi mutatókkal a rentábilis volta, de elvárhatja, hogy ennek fejében a közösség biztosítsa az ő megélhetését. Míg egyes művészeti ágakban – például a színház – megoldott a művész megélhetésének kérdése úgy, hogy többnyire nem kell megalkuvást kötnie, a képzőművész nagyon kiszolgáltatott. Hiányzik az az intézményes rendszer, ami nyugodt alkotói körülményeket biztosít. Ez nemcsak lokális, hanem globális probléma. Vannak rezidens programok, rendezvények, amelyek egy hónapra, félévre megoldják a helyzetet, de ezek csak ideiglenes alternatívák. Sokszor veszek részt a kultúrámat képviselve olyan rendezvényeken, amelyek után örülök, ha nullára kijövök. Sokkal másabb a helyzet, mikor kapok egy tiszteletdíjat, és úgy tudok alkotni, hogy nem vonja el más a figyelmem, és nem csorbul háromgyermekes apai öntudatom, mert jut a családnak is!

– Azok a gondolatok, amelyeket szóban és a természetben megfogalmaz, kicsit kilógnak a magyar kultúrkörből. Milyen olvasmányokból ihletődik, csak a saját öröméért teszi, esetleg szakmai vagy személyes fejlődéséért?

– Mondhatnék olyan művészeket, aki tevékenységükkel hatottak rám, de filozófusokat, gondolkodókat is. Ahogy a természetet, mint élő teret látják a keleti kultúrák, úgy az egyenrangú partneri kapcsolat is nagy hatással van rám. A buddhizmus, hinduizmus természetszemlélete, érzékenysége, az iráni perzsa kultúra természetértelmezése, az antik görögök természethez való viszonya, de a régi székely falu természetképe és annak megjelenése a használati tárgyak dekoratív díszítésein szintén fontos inspirációs források számomra. A természetet a nyugati művészet többnyire csak mint tárgyat és anyagot kezeli, vagy környezetvédelmi kérdésként tekint rá. A keleti kultúrák a művész szerepét is másképp határozzák meg. Hisznek abban, hogy a művész változtathat társadalmi, szociális, vagy természeti gondokon, igaz, ha Joseph Beuys művészetére gondolunk, ez nem idegen a nyugattól sem… Művészként egy globális diskurzus részének érzem magam, ami kultúrák és művészek között zajlik, néha átlépve a tér és az idő korlátait.

Péter Alpár

1976-ban született Sepsiszentgyörgyön. Szakmai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdte (1990–1994), a temesvári Képzőművészeti Egyetemen folytatta (1996–2001), majd a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Karának doktori iskolájában fejezte be (2013-2016). Kortárs művészettel és annak határterületeivel foglalkozik, művei nonkonformista anyaghasználatú térplasztikák, funkcionális szobrok, installációk, óriási térrajzok.