Petőfi riadalmas emlékezete

A nagy életek nemcsak a hódolókat, de a gátlástalan habzsolók szatyrait is töltögetik. A nemes nagyság nemcsak példát, de erőt is ad a jó irányba haladóknak. Ugyanakkor Petőfi Sándor élete és alkotó, lelkesítő tevékenysége bő forrása volt áldásos legendáknak; pedig bőven elegendő lett volna s lenne máig életes útravalónak az ő igaz élete és költői munkássága.

Az 1848–49-es magyar nemzeti forradalom meg a szabadságharc első rangú híve és gerjesztője valamint volt, és máris tagadhatjuk az önimádatnak még haja szálát is. Rövid élete zsúfolt eseményekkel és önkézzel megteremtett csodákkal. Verseinek híre megelőzte a szekéren vagy gyalog repkedő költőt magát is. A népek igazát akkor lobogtatta, a világszabadságot akkor kiáltotta első rangú célként, amikor a leendő nagyok még csak pepecseltek a jog és a császár egyeztetésének lehetetlen voltával.

Amikor ezeken gondolkodunk, fáradozó elménk segítségére siet a mindenes megfogalmazás, hogy hát erre született, Istenem! A feladatait végezte Petőfi Sándor is. Igen, végezte. Húszéves se volt, amikor egy egész nép s egy élet hozományába léphetett, és bizony, nem sarkantyús csizmában. A hozomány gyöngyét, a szerelmet kísértette, hiszen az az egy volt mindenkié. Húszévesen már a kerengő sas magasságából tekintett hazára s szabadságra.

Megunt rabság

Szerelem lerázom/ fölvett láncodat./ Kedves lánc, igaz, de/ mégis lánc marad./ Most hát lelkem repdes/ régi szárnyadon,/ merre a szabadság/ végtelenje von.  

És hány lépés innen a másik verse?

 Fényesebb a láncnál a kard,/ jobban ékesíti a kart,/ és mi mégis láncot hordunk…!

Megismerte népe karját, arcát, erejét és vágyát, együtt dobbantott véle csűrben és csárdában. Hány lépésre is van akkor utolsó verse, a Szörnyű idő? 1849. június, Jászberény:

Szörnyű idő, szörnyű idő./ S a szörnyűség mindegyre nő./ Talán az ég megesküvék,/ hogy a magyart kiirtja./ Minden tagunkból vérezünk/

Hogy is ne? villog ellenünk/ a fél világnak kardja.

Innen, Jászberénytől már csak egy arasz térben s egy hónap időben a gyilkos fehéregyházi csata. Hat év alatt elérte-e, hogy Petrarcával nevezhesse egy napon önmagát, mint tette azt húszévesen, ha csak játékosan is? Beteljesült szerelem, a házasság és egy fiúgyermek az aranyos tetőzeten… És felvonul csataterekre a szabadságharc minden embere. Az abszolút beteljesedés közelében a költő ember, ki csak azt hagyta ki számításaiból, hogy a világszabadság nem kell ám a világ nagyurainak. A szabadságharc vezérei, szellemi és kardos rajongói még mindig, még mindig hittek abban a törvényben, mely az emberiség kalendáriumaiba sokszor jegyzett beteljesedést, igenis sikert a népek javára.

Petőfi nem volt naiv, csak meggyőződéses harcosa a világszabadságnak. „A hősöket egy közös sírnak adják, kik érted haltak, szent világszabadság”.

És már csak pár lépés Erdélyország s ott az utolsó, a győztes csaták gyöngye, szabadulás az osztrák császár igájából… Székelyföld, Háromszék ereje és lehetőségei fölött is készült a szabadságharcra. A madéfalvi székelymészárlást nem lehetett feledni, élt a bosszú is a székely népben, de mindent uralt az egykori székely szabadság visszateremtése.

Csalódik az embernek fia. Ki sosem munkálkodik valamin elszántan, s aki nem hisz valami egyetemes jóban, az nem is csalódhat, hiszen nincs amiben. Mondhatjuk egyszerűbben a Petőfi kedvéért is, hiszen egyszerű az életképlet: hit nélkül nincs csalódás. Annyi százezer megértő lélek közül idézek földink, Zsigmond Zoltán Károly írásából. – Valóban szörnyű idők voltak, a dicsőséges tavaszi hadjáratokat követően, melyek során Erdély felszabadult az osztrák katonai hatalom alól, azonban a világszabadság reménye szertefoszlott a nagyhatalmi és nemzetközi politika zöld asztalánál.

Te jó ég, már akkor is ez vala?! –, kérdezheti indokoltan meglepődve a ma embere. A 19. századi európai nagyhatalmak közül egy sem volt érdekelt a Habsburg Birodalom bukásában. Megépíthette Petőfi, Vasvári Pál, Jókai a szabadság oltárait a négy égtájon is, akár Európában, azok előtt még kalapot se billentettek az úgynevezett nagyhatalmak. Ne, ne, nem kell – dübörögték vagy nyafogták a hangzásában is szörnyű világszabadságról.

Még a demokratikusabb Anglia is szemet hunyt. Palmerston angol külügyminiszter röviden fogalmazott, amikor I. Miklós orosz cár kiáltványban fejtette ki segítségnyújtási szándékát, a Habsburg hatalom iránt: „Csak végezzenek gyorsan” – így Palmerston.

Petőfi siettette a küzdelmet, a háborús szabadságharcot, hogy ne folyna sokáig annyi vér. Tervezett Székelyföldön jártában is. Feleségének írta levelében, hogy Székelyföldön vernek tanyát majd. Miközben reng és üvölt a tenger, hánykódnak a hajók, süllyed a reménység hajója a zivatarban, s tán a szabadság is oda. Júniusban már ott álltak a cári seregek, Paszkevics tábornagy 250.000, Lüders gyalogsági tábornok 40.000 katonával Erdély határán. Ostrom alatt Magyarország, s a titkos szerződések nagyhatalmai békésen figyelik egy nemzet elveszejtését a szemük előtt.

Mintha Trianon rémképeiben jelennének meg most, ma előttünk az 1849-es nagyhatalmak, tábornokok. Erdélyt támadják, és annak az országnak nem jutott akkor sem, majd 1920-ban, a gyalázat Trianonjában sem egy szélvédte, árnyékos oldal. Kegyetlen sorsban kegyetlen emlékek szövetkeznek, és ismét Petőfi verse, a Szörnyű idő: „Minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? villog ellenünk a fél világnak kardja.”

Mintha únt világból. Mintha a mesékben: meg nem halt Petőfi Fehéregyházán, csak elillant odébb, az igazság dolgaiban, tovább. Hagyatéka kimeríthetetlen, hát elleszünk valahogy. Áll a kökösi híd, él az a körtefa Székelykeresztúron, amelyik alatt utoljára látták verset írni Petőfit.

A székely nép fölsorakozott Gál Sándor mögé, Gábor Áron öntött ágyúkat harangokból, szövetkezett a magyar nemzet itteni része, ahogy bírta az iramot s az igát, ha egyszer igent mondott a hazai és a világszabadságra. Reményben vagyunk gazdagok a mai áldott szent napig. Hajlamosak vagyunk elhinni magunkra hagyottan azt is, hogy Petőfi kisodródott Oroszországba, Barguzinban nyert örök nyugodalmat. Hajlamosak vagyunk áldozatokra akkor is, amikor nem kellene. A magunk vesztére sodródtunk két háborúba is. Mit kerestünk Isonzónál, Doberdónál, a Donkanyarban? –, már nem kérdezzük. Hogy itt, ott s amott mennyit vettek el tőlünk, mennyit veszítettünk, az föl van vésve az emlékezet mestergerendájára. Mert vannak soha nem hegedő sebek.

Azt írta a másik Sándor költő, Csoóri:

  – Hol találhatnék megint/ új otthont s új hazát magamnak?/ Tágas leszálló helyet, síma dombtetőt,/ ahol csapongó, nomád lepkéim is/ megpihenhetnének végre egy kövön./ Sehol, sehol! – dörmögi hátam mögött/ egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott köpeny/ az egész ország, krisztusi gönc –/ Messziről is jól látszanak/ a hétpróbás nyerészkedők.

És íme, Sándorainkkal együtt itt állunk a szabadság zárt kapuja előtt. Rongy ruhánk a megfeszített áldozatok gönce. Vésem a kapura az igét így: „Légy hű a gonoszhoz, és tied lesz a hatalom és a dicsőség”.

Messziről integetnek a hétpróbás nyerészkedők. De már 1920-ból, Trianon kapuja elől. Nem kell hangosítanunk, messziről és jól hallatszik minden annak, aki nem süket.

– Andrei Hlinka páter, a legnagyobb szlovák párt, a Szlovák Néppárt vezetője 1925. júnus 4-én mondta: „Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt.”

– Lenin az első világháborút záró trianoni döntésről: „Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje, rabló béke, hallatlan béke… Ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak. –  A legnagyobb áldozat Magyarország volt, és annak a sorsa, a mi sorsunk példátlan azóta is.

– André Tardieu, háromszorors francia miniszterelnök írja könyvében: „Azért nem lehetett a magyaroktól elszakított Felvidéken népszavazást tartani, mert akkor nem jött volna létre Csehszlovákia”. Nem szavazott volna arra a lakosság.

– Masaryk, Csehszlovákia első elnöke: „Választanunk kellett Csehszlovákia megteremtése vagy a népszavazás között.”– Senki sem kérdezte meg a magyart akkor, akkor sem.

– 1927. Lord Viscount Rothermere írja Magyarország helye a Nap alatt című politikai tanulmányában: „Két fiam esett el a háborúban. Nemes eszmékért áldozták az életüket, és nem azért, hogy e dicső (magyar – CZ.) nemzettel ilyen igazságtalanul elbánjanak. Addig nem lesz nyugalom Európában, amíg revízió, fölülvizsgálat alá nem veszik a galád és ostoba trianoni szerződést”

– Francesco Nitti, olasz miniszterelnök, 1924. szeptemberében. „Trianonban egy országot se tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot.”

Petőfi arca komor volt 1849-ben, amikor megállapította: „Megölte valaki magát, az hozta ezt a rút időt.”  E rút időben csak felőlünk és ellenkező irányba dől a pénz.

Fehéregyházán oroszok kölcsönbe, látogatóba jártak egy galádul nyomorult szerződés teljesítéséért. Petőfi, Vasvári Pál, akit aztán az oláh „szövetségesek” Habsburg pénzért megöltek a nagy mészárlások, „a maguk idején”, szóval megszerkesztették Pesten a Pilvax kávéházban a 12 pontot.

Hol áll attól a 12 ponttól Románia, mely a politikai szélhámia és a gazdaság szándékolt csökkentését műveli Erdélyben? A jog lámpája lecsavarva, a magyar rabok börtöncelláiban is. Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! Szavalta Petőfi március 15. előtt és után, el 1849. július 31-ig. Visszhangzik hegyeink és bordáink között.

Itt él velünk Petőfi, de távol valahol, tán az Ispánkúthoz a legközelebb. A Távolból című verséből veszek lélegzetet.

Kínok égtek a szülő kebelben,/ hogy búcsúmnak csókját ráleheltem./ Kínja lángi el nem aluvának/ jéggyöngyétől szeme harmatának.

Kínjaink együvé sodorva az Övével most és mindörökké.