Petrovits István szobrászművész ma 75 éves

Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1945. május 20-án látta meg a napvilágot Petrovits István szobrász, akivel a kerek évforduló kapcsán sepsiszentgyörgyi otthona kertjében beszélgettünk. A közismerten szerény és szűkbeszédű művészt ezúttal sem volt könnyű szóra bírni, de azért sikerült kihúzni belőle némi tudnivalót életpályájának fontosabb állomásaira és alkotásaira vonatkozóan.

Petrovits István családi házát és gelencei zsindellyel fedett, kívül tetszetős, belül gazdag műhelyét rügybe szökkent gyümölcsfák és bimbózó bazsarózsabokrok ölelik körül. A gondosan lekaszált pázsit selymének harmóniáját megtörő veteményeskertben pedig már felütötték fejüket a vitamindús zöldségek. Eszményi környezet ez a nyitott szemekkel járó, és a látottakat lelke és tudata szűrőin átgyúró, majd formába álmodó művész számára.

Az elénk táruló látványtól feltöltődve léptük át az eresz alatt és oldalán domborművekkel díszített alkotói szentély küszöbét, amelynek belsejében már elkészült vagy még kiforrás alatt lévő alkotások tucatjai vonzották tekintetünket. És több tucatnyi, a női test örök szépségét művészi visszafogottsággal hirdető akt, amelyek megfestése egyféle szellemi frissítőtornaként hat a létrehozójukra. Ilyen szemet gyönyörködtető, lélekfrissítő és gondolatébresztő élmények után foglaltunk helyet a kerti asztal körül, és kezdtünk beszélgetni múltról és jelenről.

Amint az érintettől megtudhattuk, a sepsiszentgyörgyi kórházban született ugyan, de kökösinek vallja magát. A faluját azonban viszonylag korán elhagyta, ugyanis az ötödik osztálynak már a marosvásárhelyi Művészeti Iskolában rugaszkodott neki. Ennek társadalmi és tehetségpallérozási okai egyaránt voltak, hiszen szakmai megbecsülésnek örvendő géplakatos édesapja kuláknak, vagyis osztályellenségnek való nyilvánítása, valamint zsenge korában már megmutatkozó rajztehetsége is hozzájárult e lépés megtételéhez. És nem utolsó sorban a szintén kökösi Deák Ferenc (1935–2013) grafikus, valamint a nála öt esztendővel idősebb Plugor Sándor (1940–1999) grafikus, festőművész bíztatása, akik a továbbiakban sem feledkeztek meg róla. A Marosvásárhelyen eltöltött tanulóévek alatt Hunyadi László és Izsák Márton (1913–2004) szobrász tanárok, valamint Nagy Pál (1929–1979) festőművész voltak a mesterei.

Az érettségi (1966) és a kolozsvári képzőművészeti egyetemre tett sikertelen felvételi után Marosvásárhelyen elvégezte az építészeti technikumot, az ott szerzett tudás a mai napig javára válik szobrászként is. Kétéves kitérő után (1968) nyert felvételt az akkor még 6 éves Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémiára Bukarestben, amelynek a szobrász karán 1974-ben szerzett diplomát. Sok szeretettel és hálával gondol az ott eltöltött évekre és tanáraira, például Paul Vasilescu (1936–2012), Boris Caragea (1906–1982) és Ion Irimescu (1903–205) szobrászokra.

A bukaresti egyetemen a francia impresszionizmus hatása, tehát a kolozsvári iskolától eltérő szemléletmód érvényesült. Így az sem véletlen, hogy Dierna zászlaja címet viselő, aparens betonból készült diplomamunkája egy hatalmas, nonfiguratív alkotás, amelyet a Duna-parton, Orsován állítottak fel (1974), és ott a mai napig megcsodálható.

Az akadémia elvégzése után Gyergyótölgyesen, majd Gyergyószentmiklóson rajztanárként, 1977-től Sepsiszentgyörgyön képzőművészeti szakkört is vezető oktatóként tevékenykedett. A ’89-es fordulat után nyugdíjba vonulásáig (2009) a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum szobrászat-tanára volt.

Tagja a Román Képzőművészeti Szövetségnek (1980-tól), valamint a Magyar Ipar- és Képzőművészek Világszövetségének (1983-tól). Köztéri szobrai Erdélyen kívül Románia más vidékei, valamint Magyarország és Kárpátalja (Ukrajna) tereit díszítik. Számos közülük Felsőháromszéken, például Gelencén (Jancsó Benedek, Bodor György, Márton Áron, Fekete János és Szent László) található. Ugyanakkor alkotásai fellelhetők többek között képzőművészeti galériák, különféle felekezetű parókiák, püspökségek, polgármesteri hivatalok stb. gyűjteményében is. Számtalan egyéni és csoportos kiállítás és alkotótábor résztvevőjeként jegyezték.

Petrovits István tágabb értelemben vett lokálpatriótának tartja magát, így nem véletlen, hogy szobrai többsége Székelyföld korban elhelyezett kultúrtörténeti személyiségeit ábrázolja, közvetítvén szellemi üzenetüket is. Stílusát illetően a visszafogott posztimpresszionisták közé sorolja magát. Némileg kilóg a sorból a sepsiszentgyörgyi kórház udvarán örök felkiáltójelként elhelyezett Pro Vita Hominis nevű alkotása. Az áldott állapotban lévő, megtört tekintetű nő teljes alakú szobrával ugyanis a meg nem született gyerekeknek állított fájdalmas szomorúságot sugárzó emlékművet.