Psychotic Waltz – The God Shaped Void

Az 1997-ben feloszlott amerikai progresszívmetal-király Psychotic Waltz visszatérő albumának hírére felkapták fejüket a műfaj ínyencei. Annál is inkább, mivel a múlt század kilencvenes éveiben kult-státuszt elért kaliforniai zenekar végre egy nagy kiadóhoz, az InsideOut Musichoz szerződött, így talán ezúttal az üzleti siker is beköszönt. Nem titok ugyanis, hogy anno az vezetett a feloszláshoz, hogy a fiúk a zenekarral egy vasat sem kerestek.

A 2010-es újjáalakulást követően Dan Rockék nem siették el a folytatást, hiszen az 1996-os Bleeding utódjára nem kevesebb, mint 24 évet kellett várni a rajongóknak. A hosszas vajúdás okáról a Kaliforniából évek óta Ausztriába költözött Devon Graves (régebb Buddy Lackey) énekes, fuvolista egy interjúban így fogalmazott: „Csakis egy olyan lemezt akartunk kiadni, ami bátran odatehető az első négy albumunk mellé.”

Több hét hallgatás után úgy vélem, az Isten formájú üresség bátran odatelepülhet négy zseniális társa mellé. Nyilván, huszonnégy év nagy idő, és ez a lemez nem olyan, mint bármelyik elődje. Ám a zenekar rajongói tudják, hogy az előző albumok között sem akadt két egyforma. A legnagyobb különbséget a zenekar nevében is tetten érhető pszichotikus komplexitás, illetve Devon „magasainak” hiánya jelenti. Főként az első két albumhoz viszonyítva (A Social Grace – 1990, Into The Everflow – 1992) megfontoltabbnak érzem az új idők PW-jét. Nem rosszabb vagy jobb, csak más. A gyönyörű, 24 oldalas szövegfüzettel ellátott digipack-borítóba csomagolt CD hamisítatlan Psychotic Waltz-muzsikát rejt. A megfogalmazás nem véletlen, ugyanis a Jens Bogren által „varázsolt” gyönyörű hangzással felvértezett, Devon Graves gyönyörű, olykor lebegős énekdallamaival és fuvolájával átszőtt, Dan Rock és Brian Macalpine zseniális gitárjátékából, illetve Norm Leggio és Ward Evans pulzáló ritmusaiból kibontakozó tizenegy dal minden meghallgatáskor újabb fátylat lebbent fel addig rejtett szépségeiről.