Ritka pillanatok a természet szépségeiről

Csernáton határában rögzítette idén nyáron a cserebogár után ugró kisrókát Moldován Zsolt kézdivásárhelyi fotográfus, akinek alkotása rangos elismerést kapott: elnyerte a Milvus természetfotó-versenyének nagydíját szeptember végén. Alább a díjnyertes fotó születéséről, a természetfotózásról és további terveiről is beszél.

– Európa különböző országaiból érkezett több száz fotóból választotta ki a neves szakemberekből álló zsűri a fődíjas felvételt. Hogyan értékeli az elismerést?

– Óriási megtiszteltetés számomra a díj, sosem gondoltam volna, hogy a rókakölyök nemcsak a cserebogár után, hanem a dobogó legfelső fokára is felugrik. Bíztam benne, hogy falra kerül a kép, de a nagydíjra nem számítottam. Nemzetközileg elismert zsűritagok szavazata alapján lett fődíjas, olyan fotósok voksai által, akik meghatározó alakjai a romániai természetfotós életének, és számomra egyben példaképek is. A Milvus fotópályázat Románia legnívósabb természetfotó-pályázata, rengeteg ismert külföldi alkotó is benevez erre a versenyre minden évben. Ez a díj visszajelzés, hogy tovább folytassam, amit csinálok.

– Különleges pillanatot ragadott meg, mi jelentett kihívást a fényképezés folyamatában?

– A kép idén júniusban az egyik kedvenc fotós helyszínemen, a Csernáton határában található, a falubeliek által csak „rókalyukaknak” nevezett mezei tisztáson készült. Néhány éve építettünk egy saját lest, hogy itt majd gyurgyalagokat fotózzunk nászidőszakban, ugyanis a színes kis madár előszeretettel használja a fészkeléshez az omladozó löszfal oldalát. Délutánonként, munka után utam egyenesen oda vezetett egy jó kép és rengetek maradandó élmény reményében. A madarakkal párhuzamosan az ott élő rókacsalád életét is figyelemmel kísértem. Leshelynek a kép elkészítése előtti délután a löszfal melletti tisztást választottam, onnan figyelve a horizonton, azaz a fal tetején játszadozó rókakölyköket. Amíg anyjuk vadászni volt, a kicsik önfeledten játszottak a kotorék környékén. A kölykök júliustól követik a felnőtt rókát, ettől kezdve tanulják meg a vadászat fortélyait, majd ősszel elválnak anyjuktól. Éppen a gépem keresőjén keresztül kémleltem a kisrókát, ujjam az exponálógombon, fókuszt a rókára állítva vártam, hogy történjen valami. Soha jobbkor nem repülhetett volna be a cserebogár a képbe, először csak kíváncsivá téve, majd kihozva az igazi ragadozót a rókakölyökből. A pillanat megragadásánál a cserebogarak tömeges rajzása is segítségemre volt, így a kis szárnyas lény is főszereplője lett a képnek. Ezenkívül azért is különleges ez a kép, mivel a cserebogarak négyévente láthatóak. Olyan pillanatot kaptam el, amit addig még szabad szemmel sem láttam. Kihívást jelent egy közönséges fajról maradandót alkotni, és egy képet kerek egésszé alakítani figyelembe véve a kép üzenetét, technikai tökéletességét, kompozícióját és jelen esetben a pillanatot, az állatok viselkedését, környezetet és a két egyed közti kapcsolatot.

– A fotózás egy életformát is jelent, hogyan került kapcsolatba a fényképészettel?

– Körülbelül 12–13 éves lehettem, amikor kezembe vettem édesapám Zenit márkájú orosz gépét. Ő fiatalkorában vadfotós volt, így a szenvedélyét mondhatni én is örököltem. Kezdetben filmre fotóztam, akkor a digitális technika még gyerekcipőben járt. Ott tanultam meg az alapokat, hogy mi a rekesz, képzaj, exponálási idő, illetve más, fotózáshoz tartozó alapfogalom. Később kaptam meg az első digitális, kompakt fényképezőgépem, és csak ámultam-bámultam, hogy milyen képek készíthetőek. Később csatlakoztam a sepsiszentgyörgyi Camera Club Siculorum fotóklubhoz, ahol rengeteg segítséget, útmutatást kaptam a tagoktól.

– Miért épp az élővilágunk megörökítése keltette fel az érdeklődését?

– Már kiskoromban rabul ejtett a természet. Különlegesnek és csodálatosnak találtam azt, ami minket körülvesz, és büszke vagyok arra, hogy már gyerekkoromban olyan valamire találtam, ami a mai napig boldoggá tesz. David Attenborough és a National Geographic által készített filmeken nőttem fel, Frans Lanting, Art Wolfe és más híres természetfotósok könyveit lapoztam, és lenyűgöztek a természet általuk feltárt szépségei. Azt az érzést, amit a természet közelsége ad, akár lesben ülve valahol az erdő mélyén vagy éppen egy hegy csúcsára felmászva fényképezőgéppel az oldalamon, nem pótolja semmi. Úgy fogalmaznék, hogy a szabadság érzése, a ritka pillanatok lefotózásának a vágya, a természet értékeinek megörökítése mind arra motivált, hogy a természetfotózás életem szerves része legyen. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a feleségem és az egész családom támogat ebben, és a szakmám is teret ad a fotózásnak, mezőgazdászként dolgozom, így minden nap kint vagyok terepen.

– Milyen pillanatokat igyekszik lencsevégre kapni?

– Amiket az ember nem lát szabad szemmel, bemutatva ezzel vadvilágunk, természeti értékeink különlegességét. Rengeteg időt vesz igénybe egy kép elkészítése, hiszen első lépésként a kiszemelt faj viselkedését kell tanulmányozni, majd csak utána adódik alkalom a képen gondolkodni. Kint a természetben minden nagyon gyorsan történik, ezredmásodpercek alatt játszódnak le pillatanok, mégis néha sikerül egy-egy kép erejéig megállítani az időt, és kiemelni egy pillanatot fotó formájában. Amikor a gépet magamhoz veszem, és elindulok az egész felszereléssel, tudom, hogy valami olyan dolog fog történni, ami a nyüzsgő mindennapokból hiányzik. Kihívásként megemlíteném a saját, egyedi stílus kialakítását, az újszerű képek megvalósítását, valamint egy-egy fotóhoz szükség van rengeteg kitartásra és befektetett munkára is.

– Az évek során munkáival számos versenyen részt vett, díjakat is nyert. Ezekből az alkotásaiból tervez-e kiállítást a közeljövőben?

– Minden évben küldök képeket különböző természetfotós versenyekre, mert kíváncsi vagyok az adott megmérettetés bírálóbizottságának véleményére. Szerencsére nagyon sok színvonalas pályázat létezik, van, amiből válogatni. Korábban beválogatták az egyik, kerti sármányok viselkedését megjelenítő fotómat az Év Természetfotósa 2017 – Magyarország elnevezésű kiállítás anyagába, és megkaptam a Magyar Madártani És Természetvédelmi Egyesület különdíját is. Idén Árnyékok című képem, amely drónnal készült, bekerült Oroszország legszínvonalasabb természetfotó-pályázatának kiállítási anyagába. A Golden Turtle elnevezésű pályázatot minden évben megrendezik, a kiállítás Moszkvában lesz, és nagy öröm számomra, hogy az állatok és környezetük kategóriában ott az én képem is. Ezenkívül jelenleg tagja vagyok a Vadon fotóklubnak, melynek lendületes természetfotós csapata van sok tervvel a jövőre nézve. A fényképeimet egyéni kiállítás keretében is bemutatnám, de egyelőre a képgyűjtés szakaszában vagyok, szükségem van még fotókra, hogy összeálljon egy jó kiállítás anyaga.

– Jelenleg milyen fotóprojekteken dolgozik?

– Úgy érzem, dolgom lesz még a rókákkal… Ezenkívül érdekelnek az olyan projektek, amelyek az ember és az élővilág vagy környezet közötti kapcsolatot mutatják be. Jelen esetben a medve lenne a fókuszban, de nem erdei, hanem urbánus környezetben. Tervekből, elképzelésekből nincs hiány, csak időt kell szánnom a megvalósításukra.

Deák Szidónia