Sárosi Mátyás Zsolt kiállítása a Vigadóban

Február 27-én 18 órától a Vigadó Művelődési Központ dísztermében nyílik meg Sárosi Mátyás Zsolt kézdivásárhelyi képzőművész tárlata.

„A jelen kiállítás számos alkotásában megjelenik ez a szürrealisztikus kettősség: a természet roppant áramvonalas túlburjánzása, amelyet megpróbál valamiféle mesterséges rendszer különféle medrekbe terelni, egyáltalán irányítani. Mintha ugyan a természetnek már a legősibb sugárállatkáktól kezdődően ne lett volna ilyen vagy olyan iránya a materiális szükségletek szorításában, mintha ugyan szüksége lenne az ember oly csudaelmés pátyolgatására és noszogatására létezése folyamatában. Mintha nem létezett volna természet évmilliókkal az emberiség előtt is, mintha nem az emberiség volna a felelős az ismert történelem legfokozottabb természet- és környezetpusztításaiért.

Ugyanakkor koncepcionálisan a művek kiindulópontja nem tartalmazza a végpontjukat, pontosan úgy, ahogy a természet evolúciója sem egy mindent felülíró akarat kézlendítése szerint halad: ahogy az emberiség saját gőgjétől elvakítottak képzelni akarta.”

Ivácson András Áron

„𝐇𝐚 𝐚𝐳 é𝐥𝐞𝐭 𝐜𝐬𝐨𝐝á𝐣á𝐧 𝐞𝐥𝐠𝐨𝐧𝐝𝐨𝐥𝐤𝐨𝐝𝐭𝐚𝐭𝐨𝐦 𝐚 𝐧é𝐳ő𝐭, 𝐚𝐤𝐤𝐨𝐫 á𝐭𝐦𝐞𝐧𝐭 𝐚𝐳 ü𝐳𝐞𝐧𝐞𝐭𝐞𝐦” –𝐢𝐧𝐭𝐞𝐫𝐣ú 𝐒á𝐫𝐨𝐬𝐢 𝐌á𝐭𝐲á𝐬 𝐤é𝐩𝐳ő𝐦ű𝐯é𝐬𝐬𝐳𝐞𝐥 –

Sárosi Mátyás Zsolt 1985-ben született Kézdivásárhelyen. A Plugor Sándor Művészeti Líceum elvégzése után a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti és Design Egyetem grafika szakán diplomázott, majd hazatért szülővárosába. Rendszeresen kiállít Erdélyben, meghívást kapott Magyarországra, Hollandiába. 2015-ben a II. Székelyföldi Grafikai Biennále különdíját nyerte el, 2020-ban a Magyarság Háza bemutatta virtuális tárlatát, majd kiállított a budapesti Kárpát-haza Galériában. 2017-től képregénykiadással is foglalkozott, a Fantomatika után a Hősember és Trömpli sorozat rajzolója volt az Előretolt Helyőrség lap számára. 2024-ben két amerikai művészeti versenyen is díjat kapott, az észak-karolinai Szép/Groteszk versenyen második, a Los Angelesi-i Természet című megmérettetésen tehetség-díjban részesült.

– 𝐕𝐚𝐧𝐧𝐚𝐤-𝐞 𝐚 𝐫𝐚𝐣𝐳𝐨𝐥á𝐬𝐡𝐨𝐳 𝐤𝐚𝐩𝐜𝐬𝐨𝐥ó𝐝ó 𝐤𝐨𝐫𝐚𝐢 𝐞𝐦𝐥é𝐤𝐞𝐢?

– Arra emlékszem, hogy már kiskoromban érdekelt a rajzolás, és sok ovistársamnak kellett dinót és Transformer robotokat rajzoljak, kérésre – mondhatni, megrendelésre.

– 𝐌𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐟𝐨𝐫𝐝𝐮𝐥𝐭 𝐭𝐮𝐝𝐚𝐭𝐨𝐬𝐚𝐧 𝐚𝐳 𝐚𝐥𝐤𝐨𝐭ó𝐢 𝐩á𝐥𝐲𝐚 𝐟𝐞𝐥é?

– Folytatódott a történet, az ovi és kisiskola után elég hamar eldőlt, hogy rajzosztályba szeretnék menni, így kerültem ötödik osztálytól a Nagy Mózes-iskola rajztagozatába. Ott mégjobban megszerettem a szakmát, és tiszta volt számomra az út, már akkor a művészeti líceum és képzőművészeti egyetem volt a természetes fejlemény.

– 𝐁𝐞𝐟𝐨𝐥𝐲á𝐬𝐨𝐥𝐭𝐚-𝐞, 𝐡𝐨𝐠𝐲 é𝐝𝐞𝐬𝐚𝐩𝐣𝐚 𝐢𝐬 𝐤é𝐩𝐳ő𝐦ű𝐯é𝐬𝐳?

– Természetesen. Ő hamar felfedezte, hogy engem ez érdekel, és hogy van bennem képesség is. Ott nőttem fel körülötte, mindig láttam, hogy mivel foglalkozik, persze, hogy ellestem tőle a technikákat. A műtermébe is gyakran jártunk rajzolni modell után, krokizni, vagy linómetszetet levonni, a mindennapi életem része volt ez a tevékenység. A kisfiús játékok, mint a biciklizés, az úszás később kezdtek érdekelni, mint a grafikai technikák elsajátítása. De igazán akkor éreztem elememben magam, ha plein-air, vagyis kinn a szabadban dolgozhattam, ott tájképeztünk, vázlatoztunk az első mesteremmel, apámmal.

– 𝐌𝐞𝐥𝐲𝐞𝐤 𝐚𝐳𝐨𝐤 𝐚 𝐭é𝐦á𝐤, 𝐚𝐦𝐞𝐥𝐲𝐞𝐤𝐞𝐭 é𝐫𝐝𝐞𝐦𝐞𝐬𝐧𝐞𝐤 𝐭𝐚𝐫𝐭 𝐚𝐫𝐫𝐚, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐚 𝐦𝐮𝐧𝐤á𝐢𝐛𝐚𝐧 𝐢𝐬 𝐯𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚𝐤ö𝐬𝐳ö𝐧𝐣𝐞𝐧𝐞𝐤?

– A gyergyói táj, ahonnan szüleim származnak, most is visszaköszön a munkáimból, a szürrealista vonalban. Ez is sugallja, hogy az ember és természet közti egyensúly állandóan foglalkoztat. Nemcsak a naturalista, de a teljesen szürrealista rajzaimat, még az elvont képi világot is a természet ihleti.

– 𝐌𝐢𝐥𝐲𝐞𝐧, 𝐡𝐨𝐠𝐲𝐚𝐧 𝐳𝐚𝐣𝐥𝐢𝐤 𝐚 𝐬𝐳𝐞𝐦é𝐥𝐲𝐞𝐬 𝐦𝐮𝐧𝐤𝐚𝐟𝐨𝐥𝐲𝐚𝐦𝐚𝐭𝐚?

– Mostanában a természet miniatűrjeit kutatom, a gombaspóráktól az ősi egysejtűekig, az ásványokban fennmaradt vázaikat, ezek látványát, formavilágát lebontom, és átalakítom. Máskor az erdőt járom és fotózok, ezekbe a képekbe kódolok bele emberi arcokat, testrészeket, ezeket elválaszthatatlanul összeszövöm a mondanivalóm érdekében, az ember és természet szoros kapcsolatát hangsúlyozom. A kedvenc technikám az akriltus vásznon, van, amikor egy hónapot is képes vagyok eltölteni egy munkával, végigvinni rajta egy gondolatot.

– 𝐌𝐢𝐥𝐲𝐞𝐧𝐧𝐞𝐤 𝐭𝐚𝐥á𝐥𝐣𝐚 𝐚 𝐤é𝐩𝐳ő𝐦ű𝐯é𝐬𝐳𝐞𝐤 𝐭á𝐫𝐬𝐚𝐝𝐚𝐥𝐦𝐢 𝐦𝐞𝐠í𝐭é𝐥é𝐬é𝐭 𝐒𝐳é𝐤𝐞𝐥𝐲𝐟ö𝐥𝐝ö𝐧?

– Nem a legjobb hely Székelyföld a művészeknek, az emberek nagy része a létminimum megteremtésével van elfoglalva, luxuscikk itt a művészet, ez persze nem az emberek hibája, hanem a gazdasági helyzeté.

– 𝐊ö𝐧𝐧𝐲𝐞𝐧 𝐦𝐞𝐠𝐯á𝐥𝐢𝐤-𝐞 𝐚𝐳 𝐞𝐥𝐚𝐝á𝐬𝐫𝐚 𝐬𝐳á𝐧𝐭 𝐦𝐮𝐧𝐤á𝐢𝐭ó𝐥, 𝐢𝐥𝐥𝐞𝐭𝐯𝐞 𝐯𝐚𝐧-𝐞 𝐨𝐥𝐲𝐚𝐧, 𝐚𝐦𝐢𝐭 𝐬𝐨𝐡𝐚 𝐧𝐞𝐦 𝐛𝐨𝐜𝐬á𝐭𝐚𝐧𝐚 á𝐫𝐮𝐛𝐚?

– Igen, van amelyiktől nehezen válok meg, főleg ha egy hónapig minden nap vele foglalkoztam, de általában pont ezek a kelendőbbek, mert látják az emberek a belefektetett energiát és munkát. A másik eset, ha annyira személyes az alkotás, hogy valakinek szántam már kezdettől, neki szól, az övé.

– 𝐌𝐢𝐤𝐨𝐫 é𝐫 𝐜é𝐥𝐛𝐚 𝐚 𝐦ű𝐯é𝐬𝐳, 𝐯𝐚𝐧-𝐞 𝐞𝐠𝐲 𝐦𝐞𝐠𝐡𝐚𝐭á𝐫𝐨𝐳𝐡𝐚𝐭ó 𝐧𝐲𝐮𝐠𝐯ó𝐩𝐨𝐧𝐭, 𝐢𝐥𝐥𝐞𝐭𝐯𝐞 𝐡𝐨𝐠𝐲𝐚𝐧 𝐥á𝐭𝐣𝐚 𝐞𝐳𝐭 ö𝐧𝐦𝐚𝐠á𝐫𝐚 𝐯𝐨𝐧𝐚𝐭𝐤𝐨𝐳𝐭𝐚𝐭𝐯𝐚?

– Ahogy egy kolléga mondta volt: a művészet nem lóverseny – és egy ilyen kérdésre jobban tudna válaszolni olyan valaki, aki életműve javán túl van. Az elismerés is fontos, de talán az, ha a művész művészetéből meg tud élni, és ezáltal csakis a művészetért élni, ezt lehetne célba érésnek nevezni szerintem.

– 𝐌𝐢𝐛ő𝐥, 𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 é𝐫𝐳𝐢 𝐚𝐳𝐭, 𝐡𝐨𝐠𝐲 „á𝐭𝐦𝐞𝐧𝐭 𝐚𝐳 ü𝐳𝐞𝐧𝐞𝐭𝐞”, 𝐞𝐠𝐲á𝐥𝐭𝐚𝐥á𝐧 𝐝𝐨𝐥𝐠𝐚, 𝐟𝐞𝐥𝐚𝐝𝐚𝐭𝐚-𝐞 𝐚𝐳 𝐚𝐥𝐤𝐨𝐭ó𝐧𝐚𝐤 𝐞𝐠é𝐬𝐳𝐞𝐧 𝐞𝐝𝐝𝐢𝐠 𝐤í𝐬é𝐫𝐧𝐢 𝐚 𝐦ű𝐯𝐞𝐢 𝐮𝐭óé𝐥𝐞𝐭é𝐭, 𝐤ö𝐯𝐞𝐭𝐧𝐢 𝐚 𝐛𝐞𝐟𝐨𝐠𝐚𝐝ó𝐢 𝐫𝐞𝐚𝐤𝐜𝐢ó𝐭?

– Fiatalabb koromban fontosnak tartottam a társadalomkritikát, vagyis hogy ezt ábrázoljam, de mostanában a pozitív, felemelő élményt, az örömszerzést fontosabbnak tartom, mert mindenhonnan a háború és világ szörnyűsége kísérti az embereket. Ha az alkotásommal ki tudom kapcsolni, és az élet csodáján, a természet szépségén elgondolkodtatom a nézőt, akkor úgy érzem, hogy átment az üzenetem.