Sorsközelben

Mintha éppen babonás lennék, úgy óvakodom tagadással kezdeni egy új könyvről való följegyzésem. Isten bizony, még hurrázással is kezdhetném, olyan helyénvaló Simó Márton új könyve; ne hurrázzak ám, hiszen az interjúk nem ünnepi alkalomból keletkeztek román tollakból, fejtegetésekből és fölháborodások nyomán, sajátos egyéni megbotránkozásból, az igazmondás meg a tisztesség sürgetésére a mai Romániában.

Tizenhat román lelkiismeret köti az ebet a karóhoz, hogy az a mód, ahogy elbánnak a magyarokkal az eluralgó románok, és nem csak a trianoni rabló nagyhatalmak gyűlölettől lucskos döntése után, az nem semmi, az több, mint egy, a magyar nemzet iránti elszánt hadüzenet, háborúban és az után még inkább.

A kérdezett románok Simó Márton barátunk nélkül is szólaltak, önszántukból, ahogy jeleztem, a lelkiismeret fogalmával. Lucian Boia román történész 2015-ben megjelent könyvének a címe a sok között: Románia elrománosodása. Egyike a föltáró román történészeknek, s nem akasztófával riogató, mint egyik román miniszterünk nemrég.

Ebben az elhíresülő könyvben nem az ilyen-olyan kérdések a fontosak, az interjúalanyok megragadása, nem. Ezek a válaszok mintegy légszomjakban keletkeztek, mert egyetemi tanárok, történészek, magyar irodalmat csodásan fordítók, mint Gelu (Gyalu) Pateanu, égre kiáltottak a fajgyűlölet ellen. És egyéniségek voltak, ma is azok, akik szintén nem fogták be pörös szájukat. És börtönbe sem vethette a szekuritáte mai iker intézete mindannyiukat. És jött Simó Márton, gondolt egyet a százéves egyesítési évforduló előtt, mondván: nosza, szólaljanak hát az igazmondók szabadon, együtt!

Előbb megélték a kérdezettek a történéseket, azután jött a szabad vallomások sora. Megélték szívközelben ezek a román barátaink, fájdalmasan jégveréses ég alatt a mi sorsunkat. A könyvben elhangzottak bizonyos hidegrázást keltettek a megélhetési hazudozókban. Hogy kerül a bocskor az asztalra?

Tiszta emberséggel szembesít a kötet (Mi, székelyek és román barátaink), román részről. Milliók közül, igaz, csak néhánnyal találkozunk itt. De ha román barátaink mertek szólni, nekünk magunknak is mélyet kell lélegeznünk. Arany János figyelmeztetése rémlik föl előttünk (Az örökség, 1848): Ha minket elfú az idők zivatarja,/ Nem lesz az Istennek soha több magyarja.