Szánozás, tyúkmonyászás, kakasünnep

Sokat változott a világ – és mindjárt tegyük hozzá: e tekintetben előnyére – az Orbán Balázs által taglalt állapotokhoz képest, amikor a csíki lányoknak pisztolyt kellett elsütniük a húsvéti locsolódás idején! Sajnos ezzel együtt, mintegy bokrostól lőve a nyulat, a teljes húsvéthétfői szokáskörünk folyamatos kopásának lehettünk és lehetünk tanúi, pedig akadnak benne olyan elemek, amelyeket jó lenne (vagy inkább jó lett volna) ápolni, megőrizni.

A dézsában való fürösztést, különösen ilyen havas-szeles időkben nem föltétlenül sorolnánk ide, mint ahogy a Dunántúlról és a Felvidékről ismert korbácsolás, vesszőzés eldurvultabb formáit sem, de ilyen vonatkozásban például üdvözítő lenne, ha nem festenénk mindenféle színűre a tojásokat, és nem pingálnánk rá nyuszikat meg egyéb értelmetlen szimbólumokat, hiszen rendkívül gazdag saját mintakincsből meríthetünk. Például az árapataki Lőrincz Etelka nem is olyan régen több mint háromszázféle díszítő motívumot gyűjtött össze, Kovács Dénes csíkszeredai festőművész 36 írásmintát tett közzé a Gyimesi csángó írott tojások című kiadványában, a teljesség igény nélkül.

Jézus vére is piros volt

A székely hagyományokhoz leginkább a piros tojás passzol, esetleg fekete alapon piros, sárga és fehér mintázatú. Ha csíki plébánost kérdezünk, vélhetően azzal a magyarázattal fog szolgálni, hogy Jézus elhullatott vére is piros volt, no meg Jézus feltámadásának hírére megpirosodtak a tojások egy jeruzsálemi asszony kosarában, de egy székely monda szerint már Nagy Sándor születésekor piros tojást tojtak a tyúkok, így tudatván az anyjával, hogy nagy hadvezért hozott a világra. Balázs Márton is megjegyezte, hogy a „székely asszonyok kevés színt használnak, az oláhok sokszor 6–8 színnel dolgoznak.” A tojásokat egyébként már 2-3 ezer éve festik, avar elődeink díszítették is.

Már csak azért is érdemes volt pirosra festeni a tojást, mert a kopásuk alapján a legények messzemenő következtetéseket tudtak levonni, amennyiben nem fogyasztották el még aznap. Egy bizonyos idő eltelte után ugyanis „amely tojás sárga színű és halvány virágúvá lesz, arról azt tartják, hogy az azt adó leány bús gondolatok közt, szerelmi bútól zokogva írta s következőleg az, aki őt leghűebben, legigazabban szereti – írta Orbán Balázs. –  Így nem egyszer sietteti a menyegzőt a piros tojás elszíntelenedése.”

Székelyvarságon a kapott tojások számából tudhatta a legény, hogy hányadán is áll az illető lánnyal. A tényleges szerető, ha volt ilyen, nyolcat kapott, amikor a megöntözött lány kikísérte, a tetszési index szerinti következő hatot, és így tovább. Aki csak kettőt kapott, már indulhatott is a következő házhoz! Maradjunk annyiban tehát, hogy a piros mindig is szerelmet, a termékenységet jelképezte!

Legalább harminc tojás szükséges

A nosztalgiázásnál maradva, ott vannak a híres húsvéti bálok, amelyeket régén vízbevető hétfő estéjén (ritkábban vasárnap, de például Mikóújfaluban nagyszombaton) szerveztek a falusi kultúrházakban, legalábbis azok számára, akik még lábra tudtak állni; ma elvétve hallani ilyenről. De ugyanígy a lányok általi keddi „visszalocsolást” is joggal sírhatnák vissza a Facebookon szocializálódó fiatalemberek, miután ez a szeretőválasztást jelentősen megkönnyítő szokás már a két világháború között megszűnt. Néhol a lányok nem házhoz mentek, hanem az utca két szélén álltak felsorakozva, s ha valamely legény arra tévedt, nem maradt szárazon, miközben elhaladt közöttük!

Tulajdonképpen a locsolás telkes szokásköre kiveszőfélben van. Régen szégyen volt a lánynak, de különösen a szüleinek, ha a házukat elkerülték a legények, ma az a menő, akinek húsvéthétfőn sikerül kibújnia a locsolók elől. „Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága, vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű,vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza” – áll az 1866-os kiadású, Magyarországi népszokások című gyűjteményben. Miközben egyes vidékeken húsvéthétfő hajnalán a legények csapatosan indultak a lányos házakhoz öntözködni, többnyire zeneszóval, hogy a sok-sok virágszál el ne hervadjon, ma már inkább csak tojásos zacskókat cipelő kisgyerekeket látni az utcákon délelőtt, vagy délután az apjuk viszi el őket a keresztanyjukhoz locsolni – bár néhol azért igyekeznek tartani, feléleszteni a régi hagyományokat.

A bukovinai székelyek csak az utcán locsolkodtak: „ha az utcán ment egy leján, a legények hátulról odaoroszkodtak, s egy kandér vaj cseber vizet a nyakába lottyantottak.” Egy barcasági leánynak illett legalább 30 tojást festeni ilyenkor, de a legszebbet a kedvese kapta, aki „zergős guzsalyt” és „parádés pereszlent” ajándékozott cserébe. „A zergős guzsaly igen szép eszköz, cifrán ki van metszve, s élénk színekkel kifestve; továbbá el van látva láncszemes kötővel és díszes tűző tűvel, közepén kifúrt üregében apró kavicsokkal megtöltve, honnan zergős (zörgő) elnevezése is származott. A pereszlen (az orsó végébe tűzött nehezék) csontból vagy fából készül, de mindkét esetben faragványokkal s ércszeletek beillesztése által igen díszesen van ki cifrázva” – adott pontos leírást 1877 húsvétjakor az Ellenőr cikkírója.

Az egy kategóriába tartozó legények csapatonként, muzsikussal vagy anélkül is, húsvét második napja hajnalán megindulnak, az előlegesen kitűzött leányos házakhoz, az utczán és házaknál a puskaport nem kímélik.

Megérkezésük után a szónok hosszasan köszönt, mit a házigazda ismét hosszasan viszonoz. Ezután a szónok így szól:„Hallottuk, jó uram, hogy a kegyelmetek virágos kertében egy szép liliom vagy rózsaszál virult; de a melly kevéssel ezelőtt hervadásba indult; mi azért eljöttünk, hogy a jeles virágot megöntözzük, mellyre is, jó uram, kegyelmetektől szabadságot kérünk.”

Erre a gazda: „Szívesen köszönjük a nemes ifjúságnak virágunkróli megemlékezését, de úgy tartjuk, hogy elég frissen nő; azonban a virág amott van, s ha a nemes ifjúság fáradságát nem sajnálja, a szabadságot örömest megadjuk!”

Akkor a ház valamellyik zugában elvonulva pislogó leány elő jő, s így szól: „inkább megváltom magam, hogysem leöntsenek;“ a megváltás ára annyi pár piros tojás, a hány legény van.

Míg a legénység a leánnyal kötődik, az alatt a gazdasszony az asztalt mézes pálinka-, kalács- és piros tojással halmozza, melly mellé aztán a nemes ifjúság letelepszik és lészen ismét evés-ivás és pisztolydurrogás.

Illy alkalommal a házileány is egy-két pisztolyt tartozik kilőni, a legények kívánságára. Asztal után egy kis tánczba vegyülve leányt, anyát, s szolgálót is ha van megtánczoltatva, más leányos házhoz mennek. Némelly falukban pedig a leányt a kútra viszik, s amúgy Priesnicz igazában megfürösztik.

Etédi Gedő János: Székely szokások (Regélő Pesti Divatlap, 1843/39.)

Húsvéti szánozás

Árapatakon a múlt század elején még szerdán is tojást gyűjtöttek a legények: ez volt a tyúkmonyászás. Minden lányos háznál muzsikáltattak, akinek volt szeretője, ő állt elől, és vette át az ajándékot, ami egy nagy kosárba került, a nap végén közösen fogyasztották el. Ez feltehetőleg az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat rendelkezésig vezethető vissza, amikor még négynapos volt a húsvéti ünnep, majd csak az 1611-es nagyszombati zsinat csökkentette három, XIV. Kelemen pápa 1711-ben pedig két napra.

A harmadik napot például Hétfaluban még a 19. században is annak rendje és módja szerint megtartották, méghozzá kakasünnep formájában. „Kíváncsi és mulatni vágyó néptömeg” jelenlétében egy hizlalt tyúkot meg egy hizlalt kakast kötöztek egy-egy cövekhez, az előbbit bekötött szemű lányok igyekeztek egy karóval megütni, a helyben „főbelövésre” ítélt utóbbit legények vették nyíllal célba. A két legügyesebb házánál aztán mulatságot csaptak, felszolgált menüt nyilván tyúk-, illetve kakashús képezte.

És ha már a különleges szokásokról esett szó, hadd említsük meg a húsvéti szánozás Szörcsén és Székelytamásfalván még ma is élő szokását. Az esővarázsló célzatú rítus a 20. század elején még az egész Orbaiszéken közismert volt, az első világháború végéig rendszerint legényavatással fejeződött be: az ügyességi próbák teljesítőjének a végén borivással is nyugtáznia kellett a felnőtti státusz kiérdemlését.

Az említett két faluban vízbevető hétfőn feldíszítenek egy 12 „ló” vontatta szánt (azért az idézőjel, mert a lovakat legények helyettesítik), azon zöld fenyőgallyakból sátrat alakítanak ki, az utcákat végigjárva mindenhová betérnek, ahol nyitott nagykaput találnak, és köszöntik a háziakat. Utóbbiak lelocsolják a sátrat, valamint az alatta – a múlt század elején még ruha nélkül –tartózkodó „cigányt”, tánc és éneklés közepette megvendégelik szánt vontatókat. A pálinka egy nagy korsóba kerül, a kalács, tojás, füstölt kolbász stb. egy ládába – ezt a végén közösen fogyasztják el. Szörcsén fiúk és lányok együtt locsolnak.

Holnap van a visszalocsolás napjaként is ismert húsvétkedd, ám – mint fentebb említettük – ez a szokás immár a múlté. Ettől még hallgathatjuk az először megszólaló kakukk és pacsirta hangját, és figyelhetjük az időjárást: ha esik, zuhog, akkor a régiek felfogása szerint szűk esztendő elé nézünk, ám ha ilyenkor már szépen zöldül a vetés, az jó szénatermést ígér. Nos, ha zuhogóra nem is számíthatunk holnap, egy kis permet nincs kizárva…

Címlapfotó: Kézdiszéken is igyekeznek ápolni az öntözés hagyományát (archív)