Szédületben – Kézdivásárhely dicső táncos múltjának szereplőiről

A szót interjúalanyom használta abban az önvallomásban, amelyben a valamikori, kézdivásárhelyi táncos aranykorra emlékezik. Volt táncos társaival együtt bizonygatják írásban és szóban, hogy az a pár esztendő, egyesek számára közel tíz, másoknak csupán néhány, olyan gyorsan elrepült, visszagondolni pedig azért kellemes, mert ilyenkor elevenednek meg azok a felejthetetlen napok, délutánok, amikor a fellegekben jártak, mert a tánc volt a mindenük, vigaszuk, ha bánatuk volt, támaszuk, ha botlottak, lelki megnyugvásuk, ha valami bántotta, a tánc volt nekik a szépség kitárulkozása.

– A volt mestertől, Mihálycsa Szilvesztertől tudom, nagy titokban ő árulta el, hogy táncos partnere, Gyarmathyné Szabó Anna Mária egyike volt a legtöbbet „foglalkoztatott” táncosoknak, lehet, azért is, mert fizikai alkata alkalmassá tette akár repülésre is. Ezt humornak szántam, de a fényképekről olvasom le azt az elszántságot és könnyedséget, ahogyan táncospárja után igazodik a földön és a levegőben is. Hogy is volt ez? Jelzem, a nekem elküldött szép szöveget használom ebben a rövidre szabott interjúban, a többi részletre majd máskor térünk ki.

– Hát igen, Mihálycsa Szilveszterrel táncolni tényleg élmény volt. A tánc területén legtöbbet neki köszönhetek, sok mindent tanultam tőle, és vele táncolni élmény és megtiszteltetés volt. És nagyon könnyű, mert úgy tudott vezetni, hogy sokszor úgy éreztem, a lábam nem is éri a földet. A néptánccal azután ismerkedtem meg, amikor egy tornaórán kiválogatott a tornasorból. Az egész 1967-ben, X. osztályos koromban kezdődött, de nemcsak engem, hanem még jó pár osztálytársamat is kiválasztotta. Ekkor kezdődött egy olyan időszak az életemben, ami meghatározó volt, amit soha nem felejtek el. Nagyon szép volt, de sajnos, gyorsan eltelt. Először modern tánccal kezdtük. Az első évben a Klára-fiúk, Barna és Gyuri zenekarának háttértáncosai voltunk. Ezt Szili tanította be, ő maga is táncolt. Ezzel a műsorral volt az első előadásunk, s az első sikerünk is. Esztendő végére Szili megszervezte a néptánccsoportot is, amellyel nagyon sokat próbáltunk. Minden próbára szívvel-lélekkel mentem, nagyon szerettem táncolni.

– Persze, e nagy rajongásnak bizonyára megvolt az otthoni forrása.

– Igen, otthonról tényleg sokat kaptam ezen a téren is. Azzal kezdem, hogy a nagyszüleimnél nevelkedtem egész kicsi koromtól, Alsólemhényben. Nagytatám nagyon szeretett muzsikálni, játszott hegedűn, cimbalmon, nagybőgőn. Igazi muzikális ember volt. A falunak volt zenekara, aminek ő is tagja volt, tehát minden falubálon részt vettünk. Ott tanultam meg táncolni az unokabátyámtól. A nagyapám tudott hegedűt készíteni, nekem már egész kicsi koromban készített hegedűt, és tanított rajta játszani, persze, fül után. Édesanyámat is megtanította cimbalmozni. Édesanyám a nevelt lánya volt, nagytatámnak nem voltak édes gyerekei, de én sokat, nagyon sokat köszönhetek neki. Nagyon szerették és tisztelték a faluban, hallgattak rá, a fiatalokat összegyűjtötte, és tanította őket hegedűn játszani. Kis klub volt a nagyapámék háza. Mikor Kézdin kezdtem iskolába járni, minden szabad napomat Lemhényben töltöttem, még biciklit is vettek nekem, hogy könnyebben járjak.

– Sok mindent lejegyzett, olyasmit is nyilván, ami másoknál is szerepel. Azt azért még leírnám, táncosként, visszaemlékezve, mire a legbüszkébb?

– Talán a csapatra. A tánc megszédített mindannyiunkat, s ebben a szédületben jártuk be az országot, hódítottunk el díjakat, kötöttünk barátságokat és házasságokat is. Egy dolog viszont bánt, s nem csupán engem: a sok dicséret, elismerés, kitüntetés dacára nem minket küldtek ki Franciaországba, hanem a szentgyörgyieket. Megérdemeltük volna.

A beszélgetés lejegyzett emlékeinek felidézése másik alkalommal, talán a készülő könyvben folytatódik.