Székely telep a brazil őserdőben

Nemrég olvastuk, hogy erdélyi – többek között – berecki – gyökerei után kutat a portugál Maria Szilárd, a dédszülei ugyanis Erdélyből vándoroltak ki a múlt század elején Rio de Janeiróba. Ennek kapcsán tartottuk érdemesnek felidézni azon székely családok történetét, akik száz évvel ezelőtt a brazíliai őserdők mélyén megalapították Boldogasszonyfalvát.

Az első magyarok már a 18. század közepén megjelentek Brazíliában, amikor is jezsuiták vállalkoztak az ottani hittérítő munkára. Egyiküket, a csillagászati ismeretekkel is rendelkező Szentmártonyi Ignácot a spanyol–portugál határ felmérésével bízta meg V. János portugál király, hogy aztán 18 év börtön legyen érte a „jutalma”. Az 1848–49-es szabadságharc leverését követőn is sokan találtak ott elődeink közül ideiglenes vagy végső menedéket, de a legnagyobb hullámban 1880 és 1930 között telepedtek át a dél-amerikai országba, számukat 60-80 ezerre becsülik.

A legtöbben a remélt Eldorádó helyett cseberből vederbe kerültek. A brazil állam ugyanis az ottani munkaerő-szükségletet enyhítendő mindenféle ígéretekkel igyekezett csábítani a bevándorlókat, útiköltség-megtérítést, egy évig teljes ellátást, pénzt és földadományokat helyezve kilátásba. A propagandát itthon hajóstársasági ügynökök terjesztették, sok ezren dőltek be szabadsággal és jóléttel kecsegtető csábításnak, ám a valóságban kvázi rabszolgasors várt a telepesek zömére.

Fejfa Andrásfalván (forrás: a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtára)

Trianon lökete

Az erdélyi magyarok számára újabb lökést jelentett a Trianon után megtapasztalt román elnyomás, főként az 1921-es ún. földreform, amely a 1880-as évektől a Bukovinából az óhazába visszatelepített székelyeket különösen érzékenyen érintette. Ekkor jelentős csoportok kerültek az Al-Duna vidékére, az Arad vármegyei Gyorokra, továbbá Dévára, Vajdahunyadra. Később más helyekre is, így például 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre, ahol már 1919 tavaszán felvetődött a kivándorlás gondolta. Előbb Kaliforniát tűztik ki úti célul, végül Dél-Amerikát választották az időközben hozzájuk csatlakozó dévai székelyekkel egyetemben. 1922–23-ban csak Sztrigyszentgyörgyről 30 család hajózott ki Brazíliába, egy család Kanadába, kilenc család Magyarországra települt át. Az ott élő székelyek fele ragadott ismét vándorbotot a kezébe.

Brazíliában aztán addig nem tapasztalt nélkülözés, mindennapos robotolás várt rájuk földesurak kávéültetvényein. 1924 nyarán öten a bátrabbak közül megtakarított pénzükből látatlanban leelőlegeztek 40 holdnyi földet São Paulótól 800 kilométernyire, és családjaikat hátrahagyva vonatra szálltak. Még csak nem is sejtették, hogy lakatlan vidéken, az őserdő kellős-közepén kell majd új hont alapítaniuk. Ez lett Boldogasszonyfalva.

Őserdei csapásokon

Santo Anastacióban derült ki, hogy a vasúttól még 50 km-t kell gyalogolniuk. Kordás Ferenc egykori Julián-tanító így idézi fel a kezdeteket a Válasz 1938. évi 6. számában: „Másnap hajnalban nekivágtak az útnak. A kis elemózsiát zsákba kötötték, a favágó fejszét a vállukra vették, és gyalogosan elindultak az őserdei csapásokon és bizonytalan gyalogösvényeken az ismeretlen föld felé. Az évszázados magyar földszerző szándék hajtotta ezt az öt embert, amikor otthagyták a forrongó várost, és hazát foglaltak az őserdőben. Jegyezzük le a nevüket: Turbuk Zakariás, Jancsovics István, Schneider József, Gáspár Illés és Vajkó István. Utóbbit mindjárt az első nap megcsípte egy mérges kígyó, s néhány nap múlva belehalt.”

Fagallyakból és pálmalevelekből építettek kunyhót maguknak, körülötte irtották az őserdőt. Miután az élelmiszerük hamar elfogyott, kénytelenek voltak a 10–12 km-re lévő német telepesek tengeriföldjein „tallózni“. Kevés vaddisznót sikerült elejteniük, így csakhamar még a majomhúsra is ráfanyalodtak.

Hadikfalva régi temetője 2007-ben (forrás: a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtára)

Napi kétszer puliszka

„Harminchat nap múlva utánuk jött a család, s ettől fogva az asszonyok vezették a háztartást, ami abból állott, hogy reggeltől estig a férfiakkal együtt irtották az őserdőt, közben oda-odapislantottak a tisztáson hagyott gyerekekre, s naponta kétszer puliszkát vagy babrizsát főztek, mert ehhez nem kellett kenyér – folytatja Kordás. – Embereink hónapokon keresztül nem láttak pénzt, a vásárlás közönséges árucserével történt. Tíz-tizenöt km-t is elgyalogoltak egy kotlóért, három-négy tojásért. Egy kis kutyáért vagy macskáért egész napot dolgoztak az erdőben.”

„Egész nap irtják az őserdőt, hogy termőföldet nyerjenek a termelés számára. Vetnek is rizsát, babot, vattát, tengerit, kevés kávét, mandiókát, sőt újabban búzatermeléssel is kísérleteznek, állatokat tartanak, egyszóval nagyon szigorúan, keményen élnek, mert az őserdő törvényei igen kegyetlenek. Az első nemzedék sohasem tud beleilleszkedni az amerikai életbe, mert nem is lehet – az asszimilálódás csak a második és a következő nemzedékekben lesz látható, majd egészen meggátolhatatlan. Az óhazával való kapcsolat minden évben lazul, mert az írás nehezükre esik, a közelben nincsen sem bolt, sem bélyeg. Lassan beletörődnek a sorsba, s csak néha, ha egy kis pinga felvidítja őket, virágosodik ki bennük az áldott jó csángómagyar kedély, csak akkor nyílnak ki az elzárkózott szívek, és lesz fátyolos a tekintetük. Nagyon lehet szeretni őket, s aki véletlenül közéjük téved, sohasem tudja őket elfelejteni. Büszkék arra, hogy csángó eredetűek, s ezt azzal mutatják meg, hogy a legnehezebb őserdei telepen, távol a világtól, piactól, emberektől és kultúrától, egy sajátos csángó életformát teremtenek maguknak. A csángómagyar nem olvadt be évszázadok folyamán a bukovinai halmok és folyók között sem, itt sem lesz belőle brazileiro. Nem érti őket senki, még saját fiaik sem tudják, hogy apáik hősök, honalapító magyarok, akik úgy teremtenek kenyéradó földet gyermekeik számára, hogy a szörnyű erőfeszítésekben összeroskadnak, de a magyar névnek általános elismerést szereznek az egész környéken, s ha kihull majd a kezükből a fejsze, összetört szívük fölött bizonyára szebben nőnek majd a brazil erdei virágok…”

(Részlet Kordás Ferenc egyik leveléből)

Csakhamar további székely és magyar családokkal gyarapodott a kolónia népessége. 1933-ban már 32 család élt ott, 1938-ban 34 magyar, két német és 12 szlovák család, köztük az öt sztrigyszentgyörgyi 29 fővel. Ám mivel a földek igen hamar kimerültek, az alapítók, illetve utódaik többsége kénytelen volt városokba költözni, gyári munkásnak, vagy máshol próbálni szerencsét, ahol a lassú, de biztos beolvadás lett sorsuk. Feladták. Turbuk Zakariás legidősebb fia, Árpád is átköltözött Uruguayba.

„Annak dacára, hogy a föld évente kétszer terem, az élet nagyon küzdelmes, az értékesítési piac távol fekszik, s a rossz utak miatt nehéz a szállítás. Ötven kilométeres körzetben nincs orvos, se bába, se gyógyszertár. Ha valaki megbetegszik, orvos és gyógyszer nélkül kell viselnie a betegségét. Ha belepusztul, pap nélkül temetik el. Csak néha-néha keresi fel őket egy-egy magyar pap, hogy lelki vigaszt nyújtson küzdelmes életükhöz.”

Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata (különlenyomat a Hitel 1939. évi 3. és 4. számából)

Az 1930-as években még erős magyar etnikai jelleggel rendelkező brazíliai telepeknek – Árpádfalvának, Boldogasszonyfalvának, Szentimrefalvának, Mátyáskirályfalvának, Rákóczifalvának – az etnikai elszíneződés lett a sorsa. Az 1940-es évek elején még felvetődött egy nagyszabású hazatelepítés gondolata, de a tervet elfújta a háború szele. Ma már saccolni is kockázatos lenne, hány székely öntudatú nemzettársunk él még Brazíliába, mindenestre 2000 augusztusában a bonyhádi Bukovinai Székely Millenniumi Világtalálkozón páran megjelentek közülük. Boldogasszonyfalva ma is létezik, ám semmilyen magyar jellege nem maradt, mint ahogy magyar lakosa sincs már. Neve sem emlékeztet a székely pionírokra: Colonia Santo Antonio.

Székely legény búcsúzik

„Boldogasszonyfalván történt az őserdei kis magyar telepen… Az egyik székely gazdánál nagy öröm és vendégség volt, hogy Sao Paolóból kőműves fia néhány napi látogatásra hazaérkezett. Dédelgő szeretettel vették körül a messziről jött embert, aki beszélt a nagy város szép csodáiról és bujdosó, kallódó magyar rokonok sorsa állásáról.

Egy délután, hogy ütött a búcsú órája, s a legénynek távoznia kellett, meghatódottan és könnyes szemmel kísérte ki az egész család messze a domb aljáig. A legény itt nyeregbe szállt, és megindult az erdő felé a vörösen porzó országúton. A család együtt maradt a domb aljában, s merengve nézett a távozó után.

Amikor a legény a fák alá ért, ahol még szabad szemmel jól volt látható, megállította a lovát, visszatekintett s egy ismeretlen, de szívszaggatóan szép székely népdal zendült fel az ajkán. Az anyja nótája! – susogták az emberek könnyes megindultsággal.

A legény hangja meg szinte szárnyalt a tiszta levegőben, s valami csodálatosan szép, gyermeki szeretet ritmusa lüktetett benne. Aztán messze kiemelkedett a nyeregből, és még egyszer búcsút intve eltűnt a rengetegben. De az öreg székelyek csak álltak a domb aljában, és rendületlenül vártak tovább. Nemsokára újra dal csattant fel a domboldalról az erdői fái közül. Magyar dal! Egyike azoknak a székely kesergőknek, amiket a csíki hegyekből hoztak ide Brazíliába…”

Nyisztor Zoltán: Felhőkarcolók, őserdők, hazátlanok (1935)

Címlapfotó: A dévai „csángótelep” főutcája a 20. század elején

Forrás: Régi fotók Erdélyből/facebook