Szókincs – gondolatkincs

Jó lenne ismerni valamelyes mértékben az általunk örökölt nyelvnek az „életrajzát”! Honnan származnak anyanyelvünk szavai, milyen pályát futottak be, milyen célok szolgálatában álltak? Nyelvtudósoktól, illetve olyan nyelvzseniktől, mint a mi Szentkatolnai Bálint Gáborunk tudhatni meg egyet-mást ilyen téren, no meg az Erdélyi Szótörténeti Tárat (kiadása a nemrég megjelent tizennegyedik kötettel befejeződött!) lapozgatva, amely ugye elválaszthatatlan a Szabó T. Attila professzor nevétől.

Ha nem is mindenik szó, de mondjuk a leggyakrabban előfordulók vagy a legszebbek esetében mindenképp felébredhet bennünk a kíváncsiság „kilétük” felől. Kosztolányi Dezső például egy alkalommal a számára legszebb tízet csokorba is szedte. Íme! Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Szépségük mellett persze jó, ha „életképességükre” is figyelünk, arra, hogy hány új szó alkotható külön-külön mindenikből, hogy hány összetételben szerepelhetnek. Felmérhető ezáltal, hogy mennyire gazdag lehet szókészletünk, illetve kinek-kinek a saját szókincse.

Ez utóbbi, messzi századokból származó is arra emlékeztet, hogy kincs a szó. Mondatot, kisebb-nagyobb nyelvi építményt hozva létre belőlük, kiderül, mit gondolunk, vagy éppen ellenkezőleg, homályban marad a bennünk megszülető érzés és gondolat. Mert bizony ugyanaz az ember is hol nyílt és őszinte, hol pedig zárkózott, rosszabb esetben képmutató és szószátyár…

Minden mondat a beszélő gondolatgazdagságáról vagy -szegénységéről tanúskodik. Sőt, attól függően, miként foglaljuk mondatba, ugyanazon szóhalmaz homlokegyenest ellentétes üzenetet hordozhat. Sokat idézett példához fordulva, utalhatnék a középkori János főpap titokzatos, kétértelmű válaszára, amelyet a királynégyilkosságra – Katona József Bánk bánjának tárgya – készülő magyar uraknak adott, s amely tagolatlanul így hangzik: A királynát megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem. Akik a királyné meggyilkolása mellett voltak, ezt olvashatták ki: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem.” Aki pedig ellenezte a gyilkosságot, így érthette a főpapi tanácsot: „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem, ellenzem!”

Legyen hát egy- vagy kétértelmű, amit mond az ember? A beszédhelyzetnek mindenesetre döntő szerepe van ebben a választásban. A másik fél ugratására mindig kész székely ne tudná, hogy a tréfa egyik forrása éppen a nyelvi kétértelműségen alapul? Tudja bizony, és gyakorolja is ezt a „mesterséget”! Ha viszont komoly dologról nyilatkozol, légy egyértelmű!

Kívánatos lenne aztán, ha nem válnának üressé a választott és használt szavaink, hogy lenne igazi tartalma és fedezete, amikor kimondom, hogy: anyám, gyöngyöm, szívem… Szóvirág, hitelét veszített szólam, ködös megnyilatkozás, csűrés-csavarás ugyanis épp elég elhangzik mind a családi, mind a közéletben.

Ha tehát így vissza lehet élni a szóval, akkor tényleg helyénvaló nyelvünk egyik kiváló mesterének, a próza- és esszéíró Panek Zoltánnak egy, a közelmúltból származó intelme: „Ne a szókincsünk legyen gazdag, hanem lehetőleg a gondolatkincsünk.”