Születésnapi tisztelgés Tamási Áron előtt

Születésének 125. évfordulóján a Hullámzó vőlegény című darabjának színrevitelével tisztelgett a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház névadója emléke előtt. A hétfői bemutatót megelőzően az életútját, műveit és szellemiségét tükröző kiállítás nyílt az intézmény előcsarnokában.

A Magyar Művészeti Akadémia és Magyarság Háza együttműködése, valamint Ablonczy Szabó Magda kurátorsága révén létrejött tárlat törzsanyagát a Sepsiszentgyörgyön előadott Tamási-művek felidézésével bővítette a színház és a Liszt Intézet. Utóbbi vezetője, Szebeni Zsuzsa színháztörténész a székely író egy kevésbé ismert művére, az 1933-ban Görgeteg címmel nyomdafestéket látott egyfelvonásos népi mesejátékára irányította a közönség figyelmét. Megírásakor Kriza János gyűjteményében fellehető A Huszár és a szolgáló című székely népmesére építkezett, és első színpadra vitt alkotásaként tartják számon.

A sepsiszentgyörgyi társulatot igazgatóként kis híján 17 éven át irányító Bocsárdi László rendező elsősorban személyes élményei, tapasztalatai, benyomásai alapján fogalmazta meg véleményét Tamási Áron drámáiról. Nem véletlenül, hiszen a színház akkor vette fel az író nevét, amikor (1995-ben) őt a sors ide vezérelte. Így számára első pillanattól fontos kérdéssé vált, hogy „kísérleti színházi próbálkozásai hogyan tudnak összesimulni azzal, amit Tamási Áron képviselt a magyar színházkultúrában”.

A válasz után kutatva, utána olvasván ismerkedett meg behatóan Tamási életútjával, vajúdásával, műveivel, és döbbent rá, hogy az író hosszú éveken át a székely sors magas művészi színvonalon és a közönség által is elfogadott módon való ábrázolásának, nézők elé vitelének a mikéntjén gyötrődött – olykor eredménytelenül. Leginkább az Ősvigasztalás című első színműve felelt meg a felsorolt elvárásoknak, amely Bocsárdi véleménye szerint az egyik legfontosabb, ugyanakkor legvakmerőbb és legeredetibb, magyar nyelven írt dráma.

Tamási végül az akkor uralgó magyar színjátszási gyakorlattal való szembemenése miatt vált fontossá Bocsárdi számára. Az ő szellemiségét követve fogalmazta meg, mondta ki és próbálta gyakorlatba ültetni, hogy „a színház csak realista kiindulási pont nélküli, játékban fogant álom lehet”. Rámutatott, régen gyakrabban játszották Tamási színműveit, napjainkban ez már ritkábban fordul elő, talán mert nagyon nehéz színpadra állítani, megfogni és a közönség felé sugározni a mondanivalójuk lényegét.

A drámaírásra vonatkozó elképzelései kifejtését Bocsárdi egy Tamási-idézettel zárta. „Ha valaki arra kényszerítene, hogy a jövőre nézve mégis kimondjam sejtelmeimet, csak azt mondhatni, hogy érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd vacsorázni – mint az emberek általában”.

Fotó: Solymosi Incze Enikő