Tájak pompás együttese

Egy budapesti irodalmi-művészeti folyóirat, a Kortárs kért fel szerzői közül többeket, hogy mutatnák be szülőföldjüket, vallanának a hozzá fűződő élményeikről. Sorjáztak is a személyes hangvételű, néha drámai feszültséggel telített írások az idős, nyolcvanon túli szerzőktől kezdve el egészen a harmincas éveikben járó fiatalokig, amelyeket a lap aztán 2016. januári számával kezdődően adott közre. Az írások átfogják a Kárpát-medence majd’ minden szegletét.

Az élete közel negyven évét nyugati emigrációban töltő Szabó Zoltán (1912–1984) a háború kezdetén jelentette meg Szerelmes földrajz című könyvét. Akkor még meggyőződéssel írta le, hogy „a tájak nem harcolnak, hanem teremnek, nem vetélkednek, hanem ihletnek; jó lenne időnkint figyelni rájuk. A különféle tájak nagyon jól megférnek egymás mellett: ha különféle nemzetek, amelyek lejtőiken és síkjaikon élnek, jobban hallgatnának rájuk, talán jobban megférnének egymás mellett.”

A magyar tájak „pompás együttesét” Szabó Zoltán egymaga mutatta be hetven-nyolcvan évvel ezelőtt, az utóbbi négy-öt évben született, s az elmúlt évben pedig kötetben is kiadott 32 szerző írásából tájaink ugyancsak pompás együttesét, illetve kinek-kinek saját szülőföldélményét ismerhetjük meg. Kitűnik ezekből a vallomásokból, hogy a szülőföldet nemcsak földrajzi egységnek tekinthetjük, hanem szellemi és lelki „tájnak” is. Szülőhelyet nem választhatunk, a szülőföld bennünk élő képét viszont, akárcsak a hazáét, őrizzük és alakítjuk egész életünkben. Elszakadni nem tudnánk egyiktől sem, de lemondani sem akarnánk róluk. Bárhol légy, hallani véled az otthoni táj hívását, a hazáét úgyszintén. Az újból és újból felidézett sokféle szülőföldélmény alapján rajzolható meg egy magyar hazakép, olyan, amelynek van ugyan földrajzi összetevője, de a maga teljességében aligha átfogható természeti, történelmi-társadalmi, valamint szellemi és lelki birodalom.

Elhangzik az is a vallomásokban, hogy az embernek nemcsak szülőföldje, de szülőkora és szülőnyelve is van. Hiszen az adott földrajzi környezet mellett az a történelmi kor meg szűkebb társadalmi kör és hangulat, valamint az ottani táj emberének beszélt nyelve is személyiségformáló tényező. Ezek a gondolatok is felmerülnek Markó Béla esszéjében, amely révén városunk, Kézdivásárhely is szerepel a Szülőföldem című esszégyűjteményben. Markó fontosnak tartja kiemelni: „miniatűr iparváros volt Kézdivásárhely még gyermekkoromban is, tele mindenhez értő mesteremberekkel. És hát miniatűr Magyarország is volt: (…) kizárólag magyar szót hallottam az én akkor tízezres kisvárosomban.”

Ami viszont a lepergett évtizedek alatt történt, aggodalomra ad okot. Indokolt tehát Markó figyelmeztetése, amikor azt mondja – szem előtt tartva egy általánosan tapasztalható irányvonalat –, hogy „a szülőföld egy fogyasztói társadalomban könnyen válhat fogyókellékké maga is”, a kisebbségi helyzet vonatkozásában pedig hangsúlyozza azt, ami ugyancsak tény: „oly módon is idegen földre juthat [az ember], hogy közben ki sem mozdult a helyéről.”

Azt gondolom, ideje van bármikor a szülőföldről s a hazáról való gondolkozásnak, de az nyilvánvaló, hogy a 2015 óta Európában tapasztalt népmozgás, a más földrészekről induló migráció, illetve ennek következményei az öreg kontinensen fokozhatják a hazáról való elmélkedés időszerűségét…