Téli túra a Hargitán*

Már egyetemista voltam, amikor négyen indultunk neki egy túrának Hargitafürdő–Madarasi–hargitai menedékház céllal. Két kolléganő és Szígyártó Zoli barátom alkotta a kompániát. Autóbusszal érkeztünk meg Hargitafürdőre. Az Uz Bencében kaptunk szállást éjszakára.

Másnap nem túl korán cihelődtünk fel, és vágtunk volna neki a Madarasi–Hargitára vezető útnak, ha közben ki nem derül, hogy a csajok egyikének nincs síbotja, a másiknak a sílécei kötésével volt valami baj.

Amíg úgy-ahogy elrendeződtek dolgaink, már déli tizenkettőt ütött az óra. Közben az is kiderült, hogy a lányok sítudásával is gondok vannak. Így aztán mire kiértünk a Hargita gerincére, ahonnan még legalább tíz-tizenkét kilométernyi út várt ránk a Madarasiig, már szürkülödni kezdett, lévén aznap az év utolsó napja, azaz szilveszter.

Tudtam, tovább menni kockázatos lenne még akkor is, ha holdfény világítaná meg az erdőt. Éjszaka egyáltalán nem tudtunk volna tájékozódni. Itt kell letáboroznunk! – adtam ki a parancsot, mint a kompánia vezére. A többiek újonc Hargita-járók voltak. Emlékeztem, hogy a gerinc közelében valamikor egy kis vadászházikó állt, azt sikerült is megtalálnom, de annak már csak az oldalai álltak, teteje réges-régen beomlott. A lassan szállingózó hópelyhek a mennyezet korhadt deszkáinak résein át akadálytalanul landoltak az egykori szobák padlóján.

A másfél-kétméteres hóban tűzrevaló fát gyűjteni teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt, így aztán meg sem kíséreltük azt. Átnedvesedett bakancsainkat lehúztuk, hátizsákjainkat kiürítettük, és lábunkat bujtattuk bele, hogy a hideg ellen valamennyire védjenek. A Csíkban megszokott zord, téli viszonyokhoz képest enyhe volt az idő. Az alant lévő Csíki-medencét köd ülte meg. Lent a medencében inkább eső permetezett, vagy még inkább ködszitálás lehetett.

Érdekes volt látni a köd ülte Csíki-medence falvai fölött a nagy diffúz fényfoltokat, a házak ablakaiból kiszivárgó fény éjszakai tüneményét. Mindenik fényfolt alatt egy csíki székely falu didergett. Fent a hegyen, körülöttünk azért inkább a hó pilinkélt. Amennyire lehetett, összebújtunk a csajokkal, hogy egy kicsit melegítgessük egymást. Pajzánabb gondolatok vagy inkább tettek ezúttal mindnyájunkat elkerültek. Éjfélkor elkoccintottuk az óévet, és köszöntöttük az újat a magunkkal hozott kevés itókával.

Egy kicsit vacogva-fázva, de élve megértük a későn virradó reggelt, a január elsejét. Jókor útnak indultunk, és már megint szürkülödött, amikor végre megérkeztünk a Madarasi-hargitai menedékházhoz. A zömében udvarhelyi turisták még mindig pityókos hangulatban ünnepeltek, hangoskodtak. Csoma Pista bátyánk, a menedékház gondnoka teremtett rendet, és intette le a hangoskodókat:

– Csend legyen, mert ezek, szegények, az éjszakát a szabadban töltötték, legalább most hadd pihenjenek!

Másnap reggel aztán áfonyateával kedveskedett nekünk Pista bá, amely egy hatalmas lábasban állandóan ott fortyogott, gőzölgött a tűzhelyen. Ahogy kanalazgatta a finom és forró nedűt, a merítőkanál teán és áfonyalapin kívül egy zoknit is kihalászott a lábasból. Nem csoda, rendszerint a kályha felett száradtak a vendégek elázott zoknijai! Hát Istenem, egyik valamikor, lehet, hogy hetekkel azelőtt beleszottyant a lábasba, s azt az edényt Pista bá ősztől tavaszig nem tisztította, nem mosta ki, mindig újabb és újabb áfonyalapi-csomókat dobott a fortyogó vízbe. Szerinte így finomabb volt a tea íze s aromája. Mi sem tapasztaltuk, hogy a hargitai tea zamata veszített volna értékéből a zokni okán!