Tiszta, költői beszéd

Ötven esztendő pergett le az idő rokkáján azóta, hogy a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Czegő Zoltán első, Pogány liturgia címet viselő verseskötete. Az Úr 1970. esztendejében jártunk akkor, húsvét nagyszombatja volt. És azóta bizonyosságot nyert, hogy az olvasó asztalára letett versfüzér nem hirtelen fellángolás eredménye volt, hiszen a szerzőben munkáló tehetség és szólásvágy 31 vers- és prózakötettel gazdagította a magyar szépirodalom kincsestárát.

Czegő Zoltán 1938. június 18-án átta meg a napvilágot Bukarestben, az ő szavaival élve „egy udvarhelyszéki szolgáló és egy háromszéki asztalos harmadik fiaként.” Az első kötete fülszövegében található önvallomását olvasva ugyanakkor arra is választ találunk, hogy miért éppen a román fővárosban kérezkedett e világra. „Nemcsak apám nyugtalan természete, a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a család végigvándorolta szinte az egész Székelyföldet, hátha valahol könnyebb lesz az élete az egyre szaporodó, végül tizenegy tagot számláló családnak. Nem lett könnyebb.”

Sepsiszentgyörgyön érettségizett a Székely Mikó Kollégiumban, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem filológia karán szerzett pedagógia–magyar szakos oklevelet 1962-ben. Korondra helyezték, az akkor alakuló középiskolához, majd a kötelező katonai szolgálat letétele után a sepsibükszádi általános iskolához került. Itt kezdődött az a máig tartó alkotói folyamat, amelynek gyümölcseit immár 54 esztendeje szüreteljük.

„Aztán egy éjszaka végleg eldöntöttem, hogy nem tudom magam kibeszélni a katedrán 12–15 éves gyermekek előtt, nem tudom elmondani mindazt, amit az ember látható és láthatatlan világáról gondolok. Cikkezni kezdtem, majd verseket közölni. Első verseimet az Igaz Szó közölte 1966-ban” – írja költői szárnybontásáról szintén a könyv fülszövegében. Egy fél évszázad elteltével pedig így fogalmaz a kezdetekről: „Akkor, 1970-ben már a Megyei Tükör lapnál dolgoztam, írtam, hittem többek között abban, hogy lesz még jobb is, meglásd”(…)

A konok én- és útkeresése jutalmaként belőle felszínre tört költemények gyűjteménye, nyomdából való kikerülése pillanatára ekképp emlékezik: „Boldog voltam, igen boldog a megjelenésekor. Ennek az örömnek kísérő zöngéje volt akkor is, hogy jé, Krisztus szent szenvedelmére öröm a háznál. Háznál, ami egyelőre nem volt.”

A verseket kedvezően fogadta a szakma, amint azt Izsák József irodalomtörténész és kritikusnak az előszóban megfogalmazott véleménye is tükrözi: „Tiszta beszéd, költői beszéd Czegő Zoltán verskötete (…) Kopogó ritmusai, szavai értelméhez hasonlóan, valósággal dörömbölnek korunk lelkiismeretén. Tud lágyabb éneket is, de az andalgás, az értelmet, az öntudatot elzsongító álmodozás nem kenyere. Oldott, idegesen pattogó verssoraiból a távolt és közelt, a végtelent és végest, az egyetemest és sajátost egyszerre felfogó képeiből nagyfokú érzékenység, korunkba, embersorsunkba beleérző felelősség sugárzik: az ember iránti határtalan szeretet, a szenvedő, káromló, szorongó lelkiismeret.”