Tölgyesi tájgyönyör

(1. rész)

Hogy könnyebb? Ha a sors maga se tudja, tulajdonképpen mit akar veled vagy ellened, aztán húz egy hullámos vonalat a te lapodra, sóhajt vagy köpik, utóbbi ritka… Vagy? Vagy mi a másik változat?

– Nézze, Lajos. A sorsnak óriási családja van, viszont kevés neki is az ideje, akár oly sok földi családapának. Nem is lehet minden bokaficammal meg köldökigézettel pszichológus orvoshoz rohanni vagy settenkedni lábujjhegyen… Bizalmas vagyok magához, mert bízom magában, azért vagyok orvosként is őszinte. Azt mondom, ne hagyja a földrengés és ama nagy postaláda sorsát ebek harmincadjára; végezze, amit megkezdett. Most azonban tegyen a tarisznyájába szalonnát, kenyeret, zöldhagymát, fusson neki a Tölgyesi-szorosnak. Van ott egy pihentető, csöndesítő szanatórium, ott lesz mit látnia, lesz pihenő ideje orvosi felügyelet mellett… Bogra futott idegekkel nem lehet keringőzni. Adok papírt, adja a telefonszámát. Ellátás, minden ingyenes lesz odafenn. Jelezzen bármikor, ha akar, de ne lármafákkal a Kárpátok tetejéről.

Miért megy az én idegeimre egy nyamvadt kis földrengés? Az a pocsolyás gödörbe zuhant-vetődött postaláda, melyet a posta se akar azonosítani? Hogy lehet, hogy nem hiányzik? Amit meg nem érthetek, abba szabad-e belebolondulni idegileg?

– Tudja, kedvesem, itt nem haldoklók vannak s lesznek rövid ideig maga körül, hanem fizikailag talán még tetszetősek is, de ellazult idegrendszerrel, néha kissé elkóborult agykéreggel…

Magyar nyelv és irodalom szak, negyedéves, itt fenn, Gyergyótölgyesen. Nem semmi, Lajos. Egy frászt az Egyetemi Könyvtárba! Huszonnyolc „beteg”, átlagéletkor negyvennél nincs több. Plusz a nővérek, szakácsnők, takarítónők. Itt mindnyájan egy matriarchátusban élünk. És a sziklás világ, fölötte közvetlenül az ég. A Kárpátok legmagasabb sziklás vidéke.

Külön kis szobát kaptam. Vajon azt is a mi Szabó doktorunk telefonálta össze? Itt van a Putnapatak is, a Kis-Besztercébe ömlik. Tölgyes Trianonig járásközpont volt. A nép akkor annyira megrémült a román fennhatóságtól, hogy még attól is félt, a Beszterce majd visszafelé folyik. Lajos, mielőtt ide fölrugaszkodott, kereste, hová is telepedik fel két hétre, Szabó doktor szerint tájgyönyörre. De nem tudta, hogyan kell berendezkednie ennyi időre s ilyen abszolút székely világba. Na nem! A románok, régebben oláhok gátlástalanul erdőltek, vadásztak, építettek szanaszét magyar földön kunyhókat a határokat számba se véve. Olvasta: a ditrói út mellett első világháborús magyar emlékmű figyelmeztetett a világ s ország igen mulandó voltára. Azt az emlékeztetőt a román hatalom sürgősen lerombolta, és helyébe – lásd a kormányok élte-holta – román emlékművet épített.

Ezért jöttem ide remegő idegekkel, hogy mindezt megláthassam, nyugtatókkal a hasamban…, hogy a szorosban lássam a kék-sárga-piros lobogókat? Tudta ezt az otthoni meg az itteni orvos?

A faluban ortodox templom épült az egykori magyar katolikus helyére…

A pánik nem csak akkor jelentkezik, amikor botrány, illetve riasztó negatív hatások jeleznek rövid idő alatt, és az egyén, a beteg tehetetlenségében feladná a harcot, de erre is képtelen. Kimenekülni. Ki belőle, el, föl vagy le, de ki ebből…

A betegállományhoz tartozó Lajos fölfelé ment, elhagyva a határszoros innenső oldalán levő vámházikót. Óvatosan ment, meg-megsimogatott egy-egy bokrot, cserelombot. Megnőtt a szeme előtt a völgyecske, egyre nagyobb lett fentről nézve. Birodalom. – Istenem, odalenn, nem messze a Beszterce, néha folyó, néha patak. Letutajozhatnék az Oltig, a Dunáig, a tengerig…, és onnan hova? Anyához, öcsémhez vissza mikor? Eszébe jutott Orbán Balázs megfogalmazása a Tölgyes vidékéről. „Amíg a székelyek védték Thökölyvel, kurucokkal a hazát, az oláhok ekéiket a mi barázdáinkba akasztották.”

És ismét úgy és azt érezte, amit odahaza a földrengésecskét követően, amikor már nem kellett az omlásban elkallódott postaláda sem senkinek. Azt érezte, a legyintést önmagában, a hiábavalóság eluralkodását. Fölnézett az égre, le a völgybe, akkor tekintete ott maradt az óriási szikla, Vereskő testén. Lázas lehetett, gondolta, aztán a nevét onnan is kaphatta, hogy egykor az égő erdő lánghullámai égették vörösre. És tudta, visszaeshet ismét a „melankólikába”, így nevezte magában önnön állapotát. És akkor?
Vissza az orvoshoz. Rohanni nem lehet innen. Ájulhatok.

2. rész

Leült a gyepre a nyári melegben, védett területen, de teljesen egyedül. Sírni lehetne, kellene. Mi lesz így és itt?

A Vereskő, a „Sziklaszál” körül nincs több ereszkedő. Egy sportosan, jól öltözött férfi haladt feléje egy fiatal hölggyel. Itt a hegyek között olyan nincs, hogy messziről, hiszen csak sziklás hegyet, erdőket látni. Kik lehetnek?

– Jó napot, fiatalember. Egy kicsit leülhetünk?

– Már hogyne, kérem. Azt ugyan nem mondhatom, hogy itt aztán van hely…

Azonnal segített, amikor látta, hogy a lány is apja vagy kije felé nyúl, kartőn fogták szelíden, az ember leült a gyepre, még el is helyezkedett, szemben a kis medencével.

– Az a baj, hogy elgyengültem. Én vagyok a hibás, mert nem kellett volna följönni éppen itt, a gyermekkori csapáson. Na, szusszanok egy keveset.

Lajos, a magyar szakos úgy állt meg a lány mellett, hogy még az illatát is érezte. A lány nyújtotta a kezét, Janka vagyok, Lajos vagyok, édesapám megszédült, de nem lehet nagyobb baj, nem, csak sokat vállalt mára. Befelé könnyebb lesz, odabenn van a kocsink, megyünk haza. Másképp lélegzik, úgy, mintha mesterségesen, nem liheg és nem hördülget fel, ez azt jelenti, nem hullafáradt, most a jobb könyökére ereszkedik. Kik, mik lehetnek ilyen magasan és tehetetlenül?

Lekapja magáról a libegő kirándulókabátot, teríti is, mellé guggol a lány, Janka, apa dőlj hátra nyugodtan egy kicsit. Lajossal ketten kinyújtóztatják a nem is öreg férfit, ő még nevet is, köszönöm szépen, meg ne fázzon dzseki nélkül.

– Na, ez a csoda maga. A Vereskőről idelibben egy lány az édesapjával, csak úgy, megpihenni. A szépség nem ismer határokat. De ki vezeti a harckocsit haza, ha édesapja így elfáradt? Azonnal válaszol a férfi, nem, ettől még vezethetem, ez nem riasztó, csak egyszerû derékfáradás. Janka úgyis itt akart maradni a nagynéninél a szanatóriumban pár napig.

– Nem, apa, egyedül nem mehetsz haza, szó se lehet róla. – Mintha támogatást kérne tőle, úgy nézett Lajosra. A völgy teljesen megtelt nyári illattal. Ha az öregúr elmegy egyedül, baja is eshet.

– Én elvezetném a kocsit, ha nem messzire…

A tanár úr mintha végső döntéshez, fölült, fölállt, nincs semmi baj, mondta, annyit segíthet, ha akar, hogy bekísér bennünket, mert ahogy az ének is mondja, a lejtőn nem lehet megállni. Na?

Janka tisztán és hangtalanul mondotta ki: tényleg? Lajos elfelejtette Vereskőt, a Sziklaszálat, el a jövet megszámlált gyíkokat, el dr. Szabót és el a szanatóriumot. Az is lehet, csupán ezért jött ki ide beutalókkal, orvosi utasításokkal és elvárásokkal, hogy ezzel a lánnyal leültessék az édesapját, majd bevigyék.

– Én csak kirándultam ide, rendelkezzenek velem. Szép lassan bemegyünk. – Egyáltalán nem volt látványos betipegés. Sehol egy beteg jajdulás. A kezük néha összeért, Janka nyitott tenyérrel. Kádár úrra azt is lehetett volna mondani, hogy csak megjátszotta magát, de hát arról szó se lehet. Beszélt arról, hogy ezek itt a bekebelezett és visszakebelezett havasok, hol és hogyan derült ki sok helyen a román civil hódítás sok idő alatt. Nem kellett vezetni őt, a szanatórium közelében mondta már a lányának, maradj itt, ahogy terveztük, én hazaszaladok, maradsz a nagynéninél pár napot. Lajos csak kereste a szerepét, a leendőt, de nem tudott és nem mert hozzátenni semmit. Talán később, talán valahol a véletlen asztalán, mert arra esküdni is mert volna, hogy ez a pillanatnyi véletlen nem jár egyedül.

Nyolc után esteledett. Az ajtaja nyitva, a lány megállt a már zárt ajtón belül. Két Vereskő egymás mellett. Az illatnak színe van.

–Elfordulok, ha akarod, míg vetkőzöl, drága.

– Ne, segíts. Én még soha nem vetkőztem így.

Hajnalban az orvos szava jutott eszébe: tájgyönyör.