A jazz-szakma legnagyobbjaitól tanult

Kézdivásárhelyi születésű, jelenleg Budapesten él. Tizennégy éves korában került Magyarországra, ahol a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult a jazz-szakma profijaitól, most a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója. Fiatal kora ellenére számos koncertet adott már, illetve olyan nagy nevekkel játszott együtt, mint Gerendás Péter, a Random Tripp, Freddie vagy Király Linda. Bejan Norbert jazz-zongoristával beszélgettünk.

– Hogyan és mikor kezdődött a kapcsolatod a zenével?

– Szüleim zeneszerető emberek, édesapám is zenész, így nem volt nehéz úgymond „megfertőződni”, ezáltal nagyon korán kialakult és eléggé közeli is volt a zenével való kapcsolatom.

– A Liszt Ferenc Zeneakadémián tanulsz jelenleg. Miért választottad pont ezt az akadémiát?

– Mivel az akadémia gyakorló iskolájába jártam, úgymond az „előkészítőjébe” (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola), és hasonló közegben tanulhattam a jazz-szakma legnagyobbjaitól, egyértelmű célom és álmom volt, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója legyek.

– Miért pont zongora? Mit ad számodra?

– Ez eléggé összetett, egyben egyszerű kérdés is, hiszen, amikor tanulni kezdtem a zenét, akkor indult Kézdivásárhelyen a Molnár Józsiás-iskolában a zene tagozat. Akkoriban még gitáros szerettem volna lenni, de első körben nem indult gitár tanszak, ezért esett a választás a zongorára. Az első zongoraórám Diaconu Mónikával volt, aki nagyszerű tanárnő, így egyértelmű is lett számomra, hogy ez a hangszer az, ami igazán engem képvisel.

– Miért pont jazz?

– Számomra nem volt egyértelmű a jazz, hiszen klasszikus zongorát tanultam nyolc évig. A műfajjal való ismerkedés Sepsiszentgyörgyön egy jazz-táborban történt, ahol Márkus Tibor vezetett be a stílus sajátos, egyedi világába. Ekkor jött egy óriási fordulat, és vált világossá számomra, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. A rögtönzés, improvizáció keltette fel leginkább az érdeklődésemet. Rájöttem, hogy nincs megkötve a kezem az egyéni zenei stílus kialakításában, és az improvizáció által tényleg száz százalékig önazonos tudok lenni, ellentétben a klasszikus zenével, ahol a kottában leírt hangokat kell játszani, bármi történjék is.

– Több nagy névvel játszottál már együtt, hogyan kerültél velük kapcsolatba?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mivel fiatalon számos nagy névvel játszhattam már, többek közt: Tátrai Tibor, Karácsony János „James” vagy Király Linda, Kowalsky meg a Vega, Gerendás Péter, a Random Tripp, Freddie. Mint utólag ki szokott derülni, általában mindig ajánlott valaki, aki úgy gondolta, hogy én lennék a megfelelő. Ilyen téren nagyon sokat köszönhetek Szebényi Dánielnek, aki mai napig az egyik legjobb barátom és az úgynevezett mentorom is egyben.

– Ki volt a kedvenced közülük?

– Mindegyik művész más miatt a kedvencem, nem tudom kiemelni egyiküket sem, mert tényleg mindegyik ilyen koncert valahol a kedvenceim közé sorolható. Örök és maradandó élmény.

– Sok fellépésed volt?

– A kérdés az, hogy mi számít soknak, de igen, volt jó pár, amióta ezen a területen mozgok.

– Van valamiféle fellépés előtti rituáléd?

– Nincsen.

– Hogyan lehet érezni a közönséget a színpadról?

– A közönség jelenléte és energiája nagyon meghatározó, mert nagyon sokat tud adni, de fordítva is működik: ha éppen olyan a hallgatóság, nagyon lelombozó is lehet. Ez azon múlik leginkább, hogy éppen mennyire befogadó a közönség. De volt már szerencsém olyan koncerten is részt venni, ahol mindenki egyként énekelte a dalokat a zenekarral, és ez megnyugvással töltött el engem is, hogy megéri ezt csinálni és gyakorolni, pont az ilyen élmények miatt. Leírhatatlan érzés volt.

– Ha már a közönségnél tartunk, szerinted milyen nehéz a hallgatóságnak egy zongoraestet befogadnia?

– Szerintem nem nehéz. Nyilván, akikhez nem áll közel a zongora vagy a zene, nem valószínű, hogy élvezni fogják, de pont ebben áll a szépsége is az egésznek: előfordulhat, hogy épp a koncert alatt kerül valaki annyira közel ehhez a műfajhoz és a zenéhez, hogy élete végéig nagy élményként marad meg számára.

– Van kedvenc darabod?

– Érdekes, de nincs. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig olyasmit játszok, amit szeretek.

– Mekkora segítség volt pályakezdőként, hogy a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jártál?

– A lehető legjobb segítség, élmény és tanulási fázis volt, persze a saját nehézségeivel. Utólag azonban elmondhatom, hogy csodálatos négy évet töltöttem el a konzervatóriumban.

– Hol látod magadat öt év múlva?

– Szeretnék előre látni, mert akkor legalább tudnám, merre halad az utam, illetve mit csinálok jól vagy rosszul. A céljaimat és az álmaimat szeretném megvalósítani, valamint fejlődni feljebb és feljebb a zenei pályán.