„Alapvetően emberekről szeretek írni”

André Ferenc Csíkszeredában született 1992-ben, jelenleg Kolozsváron él. Költő, slammer, a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztője, copywriter a Bold Branding Studiónál. Verseit számos folyóirat és antológia közölte az elmúlt években. Kortárs román irodalmat fordít, slamrendezvényeket szervez. Az első Erdélyi Slam Poetry Bajnokság győztese, a Látó folyóirat nívó-díjasa. Rendszeresen tart kreatívműhely órákat. A költővel az elmúlt időszakról, készülő új kötetéről és egyéb érdekességekről beszélgettünk.

– Hogy telt az elmúlt két hónapod? Mivel töltötted a járványhelyzetben az idődet?

– Ahogy mindenki másnak: nehezen. Arra mindenképp rendkívül hasznos volt, hogy újragondoljam azt, hogy mi az, ami igazán fontos nekem. Hogy lehet, nincs is akkora igényem az állandó fizikai jelenlétre, szervezésre, mint ahogy azt hittem. Copywriterként dolgozom a Bold Branding Studionál, így otthonról is el tudtam végezni a feladatokat, ezenkívül pedig igyekeztem úgy gondolni erre a kényszerszobafogságra, mint egy lehetőségre: most azokra a tevékenységekre fordítottam az időm, amire egyébként jóval kevesebbet szoktam. Mégis, az egyformaság miatt, meglepően gyorsan úsztak el a napok fölöttem, azt érzem, mintha semmit sem haladtam volna az elmúlt két hónapban, pedig ez egyértelműen nem igaz.

– Írtál az elmúlt időszakban?

– Hát most épp egy online verses meseregényen dolgozom a kollégáimmal, én a szöveget, Fazakas Noémi az illusztrációkat, Kovács Kata pedig a webszerkesztést intézi. Ezen kívül rengeteg vázlatom készült még el, de egyik sincs befejezve. Inkább jegyzeteltem, írásgyakorlatokat végeztem, hogy ne essek ki a ritmusból. Alapvetően az emberekről szeretek írni, azonban ez elég nehéz úgy, hogy alig találkozom velük.

– Utolsó beszélgetésünkkor azt mondtad román szerzők műveit fordítod. Azóta is folyamatban van ez a projekt?

– Igen, rendszeresen foglalkozom a kortárs román líra tolmácsolásával. Hiszem azt, hogy egy írónak fontos gyakorolni a fordítást is, mert ezáltal kénytelen olyasmiket leírni, amiket magától nem tenne meg, továbbá ezt érthető, értelmes, releváns szöveggé is kell szerkeszteni, szóval sok szinten hasznos gyakorlat lehet.

– Mit gondolsz, milyen közös jellemzői vannak a kortárs román, illetve magyar lírának?

– Hát mindkettő egyértelműen párbeszédben áll a kortárs világirodalommal is, az időmérték háttérbe szorult, a szabadvers dominál mindkét nyelv lírájában. Alapvetően mindkettőnél találunk világirodalmi színvonalú szerzőket, és ezt nem elfogultságból mondom. Viszont a különbségeket talán könnyebb megfogalmaznom: a magyar líra sokkal komolyabb, komorabb, ebben a német irodalommal való párbeszéd nyoma látszik, a román líra gyakran lazább szerkezetű, humorosabb, önironikusabb és a popkulturális utalások is jellemzőbbek. Persze nehéz általánosságban beszélni két nyelv irodalmáról, én mindkettőt rendkívül értékesnek találom, számos kedvencem van mindkét oldalon.

– Készül az új kötet? Ha igen, mit kell tudni róla?

– Jelenleg egy közéletibb kitekintésű anyagon dolgozom, ami rákérdez, és kimozdítja a kelet-európaiság által berögzült tabukat, az elvárásokat, a megszokásokat. Az átmenetek érdekelnek múlt és jelen, ember és állat, remény és elkeseredettség, komfort és elvágyódás, illetve egyéb dichotómiák között. Egyelőre még eléggé vázlatos az anyag, ezért ennél sokkal többet még nem tudok elmondani.

– Mi lenne az a három dolog, amit megfigyelsz valakin, ha mondjuk, veled szemben ül a buszon?

– A testtartása, a keze és a szemei. Sokszor próbálok történetet, profilt, karaktert építeni mögéjük, kitalálni, honnan jöhet, és hová készül.

– Ha tetszik neked valaki, megszólítod őt az utcán?

– Nem vagyok ehhez elég extrovertált, hiába fordult már meg a fejemben. Még útbaigazítást is nehezemre esik kérni, ha eltévedtem.

– Volt már rá példa, hogy épp egy ismeretlen tekintet adott inspirációt valamelyik alkotásodhoz?

– Persze, elég sokszor, biztonsági őrök, kalauzok, vásárlók, busz­sofőrök esetében – az ilyen tranzit karaktereket szeretem, akikkel rendszeresen találkozik az ember, de nincs tényleges közük egymáshoz. Szeretem, amikor valakit már látásból olyan jól ismersz, hogy a saját városotokban talán még nem, de ha egy másik városban, országban találkoznátok, akkor nem csak köszönnétek, de talán úgy megörülnétek egymásnak, hogy szóba is álltok. Mondjuk, valószínűleg nem én kezdeményezném a beszélgetést.

– Hová fogsz elutazni, ha már szabad lesz?

– A világ lezárása előtt Isztambulba készültünk a barátnőmmel, oda mindenképp szeretnék visszajutni. De ha hosszabb időre kéne mennem, akkor Angliát választanám.