Élni kell a lehetőségekkel

A kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház hátsó udvarán benyitottunk István Sándor népi faragómesterhez, hogy felidézzük, honnan is ered kapcsolata a fával, hogyan került Kézdivásárhelyre, és milyen elveket és értékeket képvisel mai napig.

Aki ebbe a terembe belép, a néprajz kincses házát láthatja maga előtt: István Sándor székely kapukat, kopjafákat, festett kazettás mennyezetet, saroktékákat, székeket, lócákat, fogasokat, bokálytartókat és más faragványokat is készített.

– Hogy is kezdődött? Honnan ered a jó kapcsolata a fával?

– A Hargita megyei Korond községhez tartozó Fenyőkúton születtem, 1951-ben, és olyan környezetben éltem, ahol a székely kapuk, kopjafák, festett és faragott bútorok, szőttesek, varrottasok a mindennapi élet szerves részét képezték. Ismertük ezek forma- és motívumvilágának jelentését, és abban az időben divatos volt az, aki népi mesterségekkel bírt, vagy hasonló kézügyességi adottsággal rendelkezett – mind a nők, mind a férfiak körében –, és ezt nagyapámtól, édesapámtól és bátyáimtól láttam. Ők nagyszerű emberek voltak, hiába erőlködnék, mert a nyomukba úgysem tudnék lépni, hiszen ők mindenhez értettek. Mai napig, amikor hazalátogatok, elcsodálkozom, hogy nem naiv, hanem becsületes emberek, akik Fenyőkúton élnek. Páll Lajos korondi költő mondta egyszer, hogy „Fenyőkút. Micsoda hely ez gondolatnak!”.

– A líceumot Korondon végezte, hova vezette az útja azután?

– A líceum elvégzése után el kellett menni kenyérkeresetre. Igaz, hogy elég jó tanuló voltam, de édesapám korán meghalt, így nem volt, aki a továbbtanulásban támogasson, ezért úgy gondoltam, hogy munka után kell néznem. Székelyföldön nem találtam akkoriban munkát, összejártam Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt, végül Brassóba kerültem a traktorgyárba, ahol jó volt a kereseti lehetőség, de iszonyatosan meguntam öt év után, és eldöntöttem, hogy olyan helyen fogok dolgozni, ahol a kenyeret magyarul kérik.

– Hogyan vezetett életútja Brassóból Kézdivásárhelyre?

– A véletlennek köszönhetően. Kézdivásárhelyen a Csavargyár elindulása után a háromszéki legények győzködtek arról, hogy én is dolgozzak itt. El is jöttem a céhes városba, ahol úgy kezdtem, mint minden távolról jövő, először hűvösen és tartózkodóan fogadtak, de miután megismertek, oldódott a hangulat, és szeretettel befogadtak.

– Mi történt ezután?

– Megismertem a feleségemet. Egyedüli lányként nőtt fel, és csodálatos asszony volt, olyannyira, hogy talán meg sem érdemeltem. Sajnos, 13 éve a gyógyíthatatlan kór elvitte, és azóta egyedül élek, de mindennap hálát adok az Istennek, hogy ő lehetett az én társam, és megáldott két gyönyörű lánygyermekkel.

– Hogyan tért vissza a fafaragáshoz?

– A kézdivásárhelyi otthonteremtés megadta a lehetőségét arra, hogy amire oly rég óta vágyok, az végre beteljesüljön. A nagyapámtól, apámtól és bátyáimtól tanult tudást új környezetben próbáltam gyarapítani. Nagyon sokat tanultam a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban Pali bácsiéktól, illetve azoktól a nagyszerű emberektől, akik oda jártak: Bandi Dezső bácsi, Máthé Feri bácsi, Cseh Gusztáv, és a budapestiek közül Molnár V. József, Kocsi Márta és Csomor Lajos.

– Az utóbbi időben milyen igények merültek fel, mi a népszerű a megrendelők körében?

– Bölcsőt készítettem nagyon sokat, de azt is leginkább Magyarországra.

– A népművészetet, benne a fafaragás helyzetét tekintve derű- vagy inkább borúlátó?

– Sokat küszködtem és küszködök. Változott a világ, mások az igények, és pénz sincs ezekre a dolgokra. A fiataloknak ma már nincs idejük ezzel foglalkozni és türelmük sincs.

– Önt milyen elvek vezérlik?

– Hagyomány, érték és minőség. A hagyományokhoz ragaszkodni kell, a jelképeket vállalni kell mind fizikailag, mind szellemileg.

(Az interjú teljes változatát a Vigadó Művelődési Ház Facebook-oldalán olvashatják.)