Imádja a verseket

Kiss László 1994-ben kapta meg színészi diplomáját Budapesten, az akkor újonnan indult Nemzeti Színi Akadémián. Ezt követően négy évig dolgozott a magyar fővárosban színészként, majd Erdélybe való költözése után közel 17 évig nem űzte a színészi hivatást. Ma a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum színésze, illetve a Lung László Zsolt által szervezett előadások oszlopos tagja. A soron következő március 15-i műsorban is szerepel egy Radnóti-, illetve Petőfi Sándor Nemzeti dal című versével. A művésszel a kezdetekről, az előadásokról és hétköznapjairól beszélgettünk.

– Hogyan lett színész, mi miatt döntött e szakma mellett?

– Számomra ez több mint szakma, elsősorban hivatás. Nem voltam ifjú koromban színházba járó ember, sőt nem is szerettem, aztán egyszer csak megtaláltak a versek és ez a fajta életforma. Jelentkeztem a Budapesti Színművészeti Egyetemre, ahová nem vettek fel, de ugyanabban az évben a Nemzeti Színházban indult a Nemzeti Színi Akadémia, és ott végeztem el a képzést, így kaptam színi diplomát 1994-ben. Ezután négy évet dolgoztam Budapesten a szakmában, majd 1998-ben, miután Erdélybe költöztünk egészen 2015-ig nem űztem profi szinten ezt a hivatást, majd 2015-ben tértem vissza a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrumhoz, Kolcsár József kérésére.

– Köztudott, hogy a szakma rendkívül alulfizetett.

– Ha egy ember hivatásként űz valamit, akkor azt nem lehet sem alul fizetni, sem túl fizetni, hiszen lelkesedéssel és hittel végzi munkáját.

– Hogyan néz ki egy hétköznapja? Sűrű a program?

– Kétféle hétköznapom van: a kézdivásárhelyi és a tordátfalvi, keresztúrszéki hétköznapom. Ez olyan egy-egy arányban oszlik meg az év folyamán. Kézdivásárhelyen egy napom valóban sűrű: 10-től 14 óráig próba, illetve ez folytatódik este 18-tól 21 óráig, ha próba időszak van, illetve olyan is, hogy előadásra készülünk, vagy épp előadás van. Ezek eléggé sűrű napok szoktak lenni, és munkával van felhalmozva. Ennek ellentéte a tordátfalvi hétköznapjaim, amikor igyekszek a színházzal nem foglalkozni, a magánéletemre összpontosítok.

– Több előadásban is játszott már a Vigadó Művelődési Házban voltak szervezve, illetve a március 15-i előadásnak is állandó szereplője. Mit adnak önnek ezek az előadások?

– Egyrészt azt, amit a színházban ritkán él meg az ember: verset mondhat. Ezekben az előadásokban, mint például a március 15-i is ezt a feladatot rótta rám a rendező, Lung László Zsolt, amelynek igazán örültem, hiszen imádom a verseket. Általában az ő elképzelései és előadásai nem mondhatóak átlagosnak, nem sztereotípiákra épülnek, ezért minden egyes versmondás ezekben az előadásokban egy nagyon izgalmas feladat. Sokat beszélünk róla, nemcsak maga a versmondásról, hanem az előadásról is, és ezeket nagyon szeretem. Pont azt a pluszt adják meg nekem a Zsolt által rendezett műsorok, amelyeket a színházban nem kapok meg: versekkel foglalkozhatok.

– Mi a szerepe a soron következő Emelj fel, emlék című előadásban?

– Ebben a produkcióban két verset kell elmondanom, egy nagyon szép Radnóti Miklós verset, a Sem emlék, sem varázslat a címe, illetve a Nemzeti dalt Petőfi Sándortól. Az utóbbival kapcsolatban egy nagyon nehéz dolgot rakott a vállamra Zsolt, hiszen egy különleges, más helyzetben és újszerűen kell elmondanom egy olyan verset, amelyet már a többség megunt. Izgalmas feladatnak tűnik, és remélem, meg tudok felelni az elvárásának.

– Mitől lesz jó egy előadás, és mitől jó a március 15-i?

– Már a kérdésben is benne van, hogy jó, és tényleg jó. Ezt Zsolttól kell megkérdezni, hiszen ezek az előadások az ő lelkének a kisugárzásai, tehát erre nem én vagyok hivatott válaszolni. De a színházi előadás attól jó, ha az ember éli azt az előadást, és nem játssza.

– Mikor szokott pihenni, van erre lehetőség?

– Akkor szoktam pihenni, amikor nem vagyok Kézdivásárhelyen, legalábbis a szellemi munkát, akkor pihenem ki, otthon. A fizikai házimunkát pedig a színháznál pihenem ki szellemi tevékenységgel.

– Hogyan látja, merre vezet innen Kiss László útja?

– Erre nagyon nehéz válaszolni. Amíg tudok, szeretnék Kézdivásárhelyen játszani. Nem célom és egyáltalán nem gondolkodom azon, hogy egy más közegbe lépjek. A kézdivásárhelyi színháznak van egy csodálatos varázsa, nem a színházi gépezet szerint működik, nem gyártódnak előadások, nem napi munkák követik egymást, nem havi harminc előadást játszik egy színész, amelyben persze lelkileg lehetetlen otthon lenni. Itt egy családias, nagyon nyugodt alkotómunka folyik, amelyben az ember jól tudja érezni magát, és szellemileg tud fejlődni. Ajándék számomra, hogy Kézdivásárhelyen játszhatok. Ezt szeretném folytatni, amíg csak tudom.

Tamás Réka