Interaktív irodalmi est

A vers tényleg az, amit mondani kell. Nem csak mondani, hanem átélni és eggyé válni azzal. Éppen ezért interaktív irodalmi estünk lehetőséget nyújt nemcsak a nagy, magyar és külföldi klasszikusaink, de a ma élő és alkotó költőink rejtelmes világának megismerésére is. Az elmondott és megzenésített versekkel körüljárjuk a szerelem mély és végtelenül bonyolultnak látszó ösvényeit, és buzdítjuk nézőinket is, hogy amennyiben van egy vagy több, a szívükhöz közel álló, lehetőleg szerelmes vers, bátorkodjanak azt magukkal hozni, hiszen az este folyamán lehetőséget nyújtunk ezek felolvasására is. Nem mindennapi performanszunk, melynek minden kétség nélküli mozgatórugója maga a vers, felüdülést és kikapcsolódást nyújt a nézőknek és a felolvasóknak egyaránt.

„Hálás vagyok istennek a versek szeretetéért”

(Ruszka Sándor református lelkész)

„Én elmondom egy kicsit versben, nincs is többre felhatalmazásom” – mondja Hobo. Számomra a vers olyan, mint egy új dimenzió, egy másféle csatorna. Kiemel a hétköznapokból, miközben lehet nagyon is hétköznapi. Nagymamám a hétköznapokban is versben beszélt, mindenre volt egy versidézete, így korán megszerettem a verseket. Nagyon hálás vagyok Istennek a versek szeretetéért és a zenélés ajándékáért.

Nem vagyok szavaló típus, de verseket énekelni mindig nagyon szerettem. József Attila Altató című versét zenésítettem meg először 15 évesen.

Egyetemistaként szívesen játszottam mások megzenésített verseit, de sajátokkal is kísérleteztem. A kolozsvári Karaván együttessel sikerült Apró képek balladája címmel a CD-kiadásig eljutni.

A kézdivásárhelyi Vigadóval volt még együttműködésünk, így örömmel vettem Lung László Zsolt igazgató felkérését egy verses–zenés est összeállítására. Amikor a szerelem témakörét meghatároztuk, hazaértem, leporoltam a gitárt és eljátszottam azt a verset, amelyet az udvarlás ideje alatt zenésítettem meg a feleségemnek: Apró csillagos éjtündérek a szívemet hozzád viszik (Dsida Jenő – Tündérmenet). Jó érzés volt visszagondolni az udvarlás időszakára, amikor versekben beszélgettünk, több száz telefonos üzenet őrzi azokat a verstöredékeket, amelyekkel szeretni egymáshoz szegődtünk. Az első üzenet így szólt: Még ki lehet nyitni. És be lehet zárni. (Pilinszky) Látva az alkotótársak által választott verseket, felfedeztem azokat a sorokat, amelyeket üzenetben küldözgettem vagy kaptam. A versben van valami örök. És fényesedik tőle a lelkem.

„Áttüzesedik szívünk-lelkünk, és tudjuk, hogy megtörtént a csoda”

(Kiss László színművész)

A vers számomra egyfajta valóságpárlat. Végy hozzá egy-egy egységnyi időt és teret, szerelmet, boldogságot és bánatot, szenvedélyt, dühöt, hitet és lelkesedést, és mindezt párold le egy cseppnyi eszenciává abban a különleges és utánozhatatlan lepárlóban, amit egyszerűen csak így szoktunk hívni: a költő. Persze, ahogy létezik rossz, sőt ihatatlan pálinka is, éppúgy versben is van ilyen… sőt! Ilyenkor vagy az alapanyagban, vagy a lepárlóban van a hiba. De amikor igazi eszenciát kóstolhatunk, akkor áttüzesedik szívünk-lelkünk, és tudjuk, hogy megtörtént a csoda. A vers nekem ez a csoda.

„Engedem, hogy a vers létrehozza magát bennem”

(Nánia Hilda diák)

A vers óvodás koromtól része az életemnek. Nagymamám és családom gondoskodtak arról, hogy minél mélyebbre ássam magam az irodalom világában. A versek felolvasása akár a közönségnek, akár saját magamnak, nem igazán nevezhető már hobbinak. Sokkal inkább érzem azt ilyenkor, hogy a kezemben tartok valamit, egy értéket, amivel hozzá tudok járulni a világhoz, gondolatfoszlányokat ültethetek el az emberekben, üzeneteket tolmácsolhatok. Mindezt úgy, hogy közben én magam is elveszem olykor az adott vers részleteiben, szépségeiben. Nem csak elmondom a szavakat, nem csak felolvasom a betanult sorokat, hanem megengedem, hogy a vers létrehozza magát bennem. Én pedig csak hagyom, hogy megszülessen. És szerintem ez a legfelbecsülhetetlenebb és egyben legészrombolóbb az egészben: a felismerés, mely nap mint nap felötlik bennem, hogy igen, a vers tényleg az, amit mondani kell.

„Minden rezdülés és sor egymásra épülése segítséget nyújt”

(Nánia Hanna diák)

Ahogy készültem a szombaton bemutatandó irodalmi estre, egyre inkább éreztem azt, hogy kezd kibontakozni a nagymamáimtól és szüleimtől kapott örökség, és hogy elsősorban ez az este arra akar tanítani engem és a nézőket, hogy miként szeressük és fogadjuk el önmagunkat. Mert csak úgy tudunk igazán másokat is szeretni, ha elsősorban magunkkal vagyunk rendben. Hiszem, hogy minden rezdülés és sor egymásra épülése segítséget nyújt, hogy felépíthessük magunkat nap mint nap. Összerezzenni egy verssorral, beszívni a mondatok sokszor logikátlannak tűnő összefüggéseit. Aztán minden magyarázat nélkül ledöbbenni. Ez az, amiért érdemes foglalkozni mindazzal, ami vers. Látni és láttatni az egyszerű valóságot. A megfoghatatlant. A kikívánkozót. Azt, ami örök. 

Nánia Hanna, Nánia Hilda