„Legfontosabb a tömörség”

Sárosi Csaba 1951. november 23-án született Szászrégenben, iskoláit Marosvásárhelyen majd Gyergyóalfaluban végezte, itt fedezte fel őt Sövér Elek, aki a későbbiekben irányítója és mestere volt. 1980-ban államvizsgázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, Feszt László osztályában, majd Kézdivásárhelyre helyezték tanítani, amit egy kicsit sem bánt meg. A grafikusművésszel a kezdetekről, Kézdivásárhelyre kerüléséről és alkotási szokásairól beszélgettünk.

– Meséljen arról, hogy minek a hatására döntött amellett, hogy grafikusművész lesz.

– Szüleim kisgyerekkoromban elváltak, így emiatt Szászrégenből Gyergyószárhegyre kerültünk. Drága édesanyám egy boltban dolgozott, együtt éltünk egy kis szobában, ahova gyakran bezárt, otthagyott egy nagy tál pattogtatott kukoricával. Élesen bennem él ez a kép mindmáig. Anyám testvérei (bátyja és nővére) sokan kérlelték, hogy adjon örökbe valamelyiküknek, mert nekik nem volt gyermekük. Emiatt „próbaidőn” voltam hol az egyik, hol a másik testvérénél. Az általános iskolát a rendőr nagybátyámnál kezdtem, román iskolában. Időközben szerencsémre édesanyám meggondolta magát, és eljött értem a Bánságba, és már a vonaton hazafelé tanított magyarul írni és olvasni.

A második–harmadik osztályt Gyergyóalfaluban végeztem, nagy szerencsémre, hiszen ott fedezett fel Sövér Elek, az ő noszogatására felvételiztem a marosvásárhelyi művészi iskolába. Az a négy év, amelyet Marosvásárhelyen töltöttem teljesen megfertőzött, ami közben folyamatosan alkottam. Majd többszöri felvételi után, 1976-ban bejutottam a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakára, pontosabban Feszt László osztá­lyá­ba. Az egyetemi évek alatt igyekeztem minden tudást elsajátítani, amit próbáltak számomra tanáraim, mestereim átadni. Majd 1980-ban államvizsgáztam, és Kézdivásárhelyre helyeztek ki tanítani.

– Megbánta, hogy Kézdivásárhelyre került?

– Nem. A városban akkor már a Kosztándi és a Vetró házaspár ismert szaktársak voltak. Nehezen indult a kapcsolatunk, de végül megbarátkoztunk. Ők fogadtak, rendszeresen voltak kiállításaink. 1989 előtt március 8-át ünnepeltük, utána pedig a március 15-i ünnepséget kiállításokkal. Párszor külföldön is megfordultunk, de hiányzott egy jó irányító, aki pénzt is tud szerezni nekünk, így rá kellett jönnöm, hogy csak a kemény munka fog segíteni az előrehaladásban. Meg kellett találnom önmagamat, és a többit rábíztam a közönségre, de egyet tudtam, hogy vagy elfogadnak, vagy nem.

– Most már nyugdíjas, tehát szabadúszó művészként dolgozik. Milyen egy átlagos napja?

– Kelek ötkor, hét órakor már bent vagyok a műteremben, és intenzíven dolgozok három–négy órát, és akkor ezzel vége az alkotásnak. Az ebédet pihenés követi, majd az interneten szoktam galériákat nézni, illetve filmeket. Nem sokat, de két–három órát mindennap internetezek.

– Milyen volt mondjuk 30 évvel ezelőtt egy átlagos napja?

– Jaj, az iskola töltötte ki azt. Az első nap már úgy fogadott az igazgatónő – zabolai román hölgy –, hogy amikor díszíteni kell a folyosót, majd vigyázzak, hogyan használom a színeket, nehogy a magyar zászló színei jelenjenek meg. Mások, amikor mentek szabadságra, én kellett írjam a Ceaușescu-idézeteket. Így kezdődött, beledobtak a mélyvízbe, de egyetem után muszáj volt valahogy megtanulni a szakmát. Eltelt. Ma már úgy vagyok, hogy kerülöm az iskolát, ne is lássam. Úgy érzem, nem voltam született pedagógus, de a kötelességemnek eleget tettem.

– Miből inspirálódik, honnan merít ötletet?

– Lehet ez bármi: egy összegyűrt papír, egy logó, emberi viselkedés. Az is előfordul, hogy már egy ötlettel a fejemben ébredek fel, általában igyekszem a témának megfelelően alkalmazni a technikai kivitelezést. Számomra ez a legfontosabb, hogy tömören megfogalmazzam a mondanivalót. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy ugyanazon az úton haladjak. Most pár éve a monotopiára álltam át, és úgy érzem, ez a legalkalmasabb a mostani lelkivilágom számára. Engedi, hogy könnyedén játszadozva alkossak. Az ember a hangulata után kell alkalmazkodjon.

– Akkor mondhatjuk azt, hogy mostani alkotásaiban a hangulatait festi le?

– A hangulat is, de a mondanivaló is fontos.

– Mit üzenne az olvasók számára?

– Járjanak kiállításra minél többen, mert eléggé kevesen jelennek meg egy–egy ilyen alkalmon, és ez elszomorító.