„Színésznő akartam lenni”

Egy őszi napon nincs is jobb, mint egy hosszas beszélgetés, amikor valaki megengedni, hogy egy kicsit beleláss az életébe, a hétköznapjaiba, munkájába. Ménessy Kinga Kitty, a kézdivásárhelyi önkormányzat kommunikációs iroda vezetőjének a „mindene” a munka, de úgy érzi, szükség volt erre az évre, hogy jobban figyeljünk azokra, akik mellettünk és körülöttünk vannak, és magunkra is szakítsunk időt. Kitty középiskolásként színésznőnek készült, de kommunikációs szakember lett belőle, ő mesélt nekünk.

– Milyennek értékelnéd az idei éved?

– Az előző évekhez képest eléggé nyugodt: ennek van pozitív és negatív oldala is. Ha a pozitív oldalát nézzük, akkor ebben az évben sikerült sokkal jobban figyelnem magamra és azokra, akik körülvesznek. Rájöttem arra is, hogy nem a munka határoz meg mindent. Hajlamos voltam eddig annyi munkát elvállalni és annyi lábon állni, hogy lassan már nem jutott idő semmire. Nyilván ez az időszak ezt átértékeltette. A negatív oldala pedig az, hogy nagyon szeretek dolgozni, imádom a rendezvényeket, amelyek idén szinte teljesen elmaradtak.

– Melyiket választanád: a pörgős évet vagy az idei csendeset?

– Az előző éveket választanám, mert – amint már említettem – szeretek dolgozni, és ez felülírja azt is, amit korábban állítottam.

– A munkád sokszínűsége érzékenységet, figyelmet és türelmet igényel. Ott a Nőileg magazin, az önkormányzati dolgok, az Őszi Sokadalom és egyéb fesztiválok szervezése. Hogyan férnek össze ezek a dolgok?

– Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok türelmes, ez hatalmas hibám. Ami az érzékenységet illeti, ezekben a projektekben lélekkel is benne vagyok. Magaménak érzem, és igyekszem magamból a maximumot kihozni. A figyelem pedig…, amikor egy csapatot irányítasz, akkor egy vezetőnek az a legnagyobb erénye, ha tud figyelni a többiekre. Amikor figyelsz a többiekre, észreveszed, hogy mik a hiányosságok, nem feltétlenül egy-egy embernek, hanem a csapaton belül, illetve mi az, amin erősíteni kell, vagy egyáltalán kinek milyen igényei, problémái, örömei vannak. Ha ezekre tudsz figyelni, akkor tudsz javítani is ezeken, és még jobbá tudod tenni.

– Hogyan osztod be a mindennapjaidat?

– Az újságírásban az a jó, hogy nem írok sokat, ez havonta egy–két anyagot jelent a Nőileg magazinnak, ezért általában meg kell találni az inspirációt, és leülni írni. Nekem ez rendszerint délután vagy hétvégén van, úgyhogy ez abszolút a szabadidőmből megy el, de nem annak fogom fel, hogy a szabadidőmben dolgoznom kell, hiszen mindig olyan anyagokat vállalok és írok meg, amelyek érdekelnek. Ettől pedig nem munka lesz, hanem egy plusz dolog az életemben, ami által fejlődhetek. A rendezvények valamilyen szinten az önkormányzathoz is kötődnek, és ezért van, amikor a munkám része, hogy egy-egy rendezvény megvalósuljon. Amikor a munkahelyemtől független, akkor nyilván a szabadidőmből vesz el, de mivel ezek is olyan rendezvények, amelyek nagyon közel állnak hozzám, ezért ezt sem munkának fogom fel, hanem egy új lehetőségnek ahhoz, hogy új kapcsolatokat teremtsünk, még jobban tágítsuk a szemléletünket, és fejlődjünk.

– Mikor kerültél kapcsolatba a Nőileg magazinnal?

– Már az egyetemi éveim alatt nagyon szerettem volna női magazinnál dolgozni, gyakorlatoztam is egy rövid ideig a Nők Lapjánál, és akkor döntöttem el, hogy én nagyon szeretném ezt művelni. Romániában akkor még híre sem volt hasonlónak, és amikor jött a Nőileg kampánya, akkor én nagyon erősen azt kívántam, hogy ott dolgozhassam. Áprilisban indultak, és talán novemberben kaptam az első felkérést, hogy dolgoznának velem. Mindig azt mondom, hogy nagyon erősen kell kívánni dolgokat, és akkor valószínű teljesülni is fognak. Most már öt éve vagyok a csapat tagja, és minden percét élvezem.

– Mindig ezen a pályán akartál mozogni? Biztos volt B-terved is…

– Színésznő szerettem volna lenni, amire apukám azt mondta: „Fiam, – mindig ezt mondta –, azt felejtsd el, válassz valami olyan szakmát, ami ahhoz közeli, de teljesen kizárt, hogy színésznő legyél.” Már kiskoromban is szereplős típus voltam, így próbáltunk egy olyan szakmát keresni, ami valamilyen szinten ezt fedi. Apukám mondta, hogy legyek ügyvéd, de én valami sokkal kötetlenebbet szerettem volna. Akkor még nem volt divat felénk a kommunikáció, 2005-ben lett Kolozsváron kommunikáció szak, és ezt onnan tudom, hogy én 2004-ben végeztem, és Budapestre kellett mennemtanulni. Úgy éreztem, ez az a szakma, ami egy kicsit közelebb áll hozzám, teljesen tudatosan választottam ezt.

– Apropó szakma, melyek a legfőbb feladataid a városházán?

– A kommunikációs irodát vezetem. Hozzánk tartoznak a közösségi oldalak, a honlap, a sajtóval való kapcsolattartás, az összes rendezvény, a protokoll rendezvények megszervezése és lebonyolítása, és emellett szinte minden, ami a polgármester úr nyilvános megjelenésével kapcsolatos.

– Mesélj kicsit az Őszi Sokadalomról. Hogyan szoktatok nekifogni a szervezkedésnek? Pontosabban, ezen belül neked mi a feladatod?

– Az, hogy összefogjam a csapatot. Minden döntés az én vállamon van, nincs olyan dolog, amiről nem tudok, vagy amiről nem kérdeznek meg. A kulcsszó itt is a csapat, és ilyenkor egy nagyon nagy csapatról beszélünk. Annyira fel vannak osztva a feladatok az emberek között, hogy sokszor már magától mennek a dolgok. Olyan emberek vannak ebben a csapatban, akikben maximálisan megbízom, és soha nem tennének olyat, amivel ártanának a rendezvénynek.

– Mit gondolsz, városunkban mekkora szerepet játszik az emberek életében a kultúra?

– Az, hogy a kulturális élet egy városban pezsgő és vonzó, minden városnak a legnagyobb erénye. Nálunk az elmúlt években nagyon felívelő pályán van, elindultak olyan kulturális mozgalmak, programok, projektek, amelyek csak előre tudják vinni ezt a várost. Számomra a legnagyobb elégtétel az, amikor a diákok is csatlakoznak a programokhoz, és egyre többen vannak. A március 15-i vagy október 23-i eseményeknél is mindig az a fő szempont, hogy a város fiataljait vonjuk be. Mert ha a fiatalok valamilyen szinten részt vesznek benne, valószínű, hogy a saját éle­tü­ket is az szerint fogják élni.

– Utolsó kérdésem a Nőileg munkatársához szól. Hogyan látod az erdélyi nőt? Ki ő és milyen? Igaz a mondás, hogy az erdélyi nők másak, mint a többi?

– Nem mondanám ki, hogy másak. Szerintem más értékrendek szerint élünk, de nem feltétlenül vagyunk másak. Biztos vagyok benne, hogy az amerikai nő is ugyanúgy hat lábon áll, mint az erdélyi nő. Amúgy én ezt becsülöm az erdélyi nőben, hogy rengeteg lábon állunk. Azt is, aki egy nagyon magas pozícióban lévő erős nő, általában az ő hátuk mögött is van férj, vannak gyerekek, szülők, van háztartás, van délutáni program, emellett főznek, és szociális életet is élnek. Ugyanezt csinálja egy amerikai is, csak ők lehet több segítséget kérnek, mint az erdélyi nő.

– De nem biztos, hogy rossz, ha segítséget kér.

– Ezt akarom épp mondani, hogy nem feltétlenül értem, hogy miért akarunk mindig mindenkinek minden szerepünkben megfelelni. Nem baj, ha kell a segítség. Nem vagyunk szuperhősök. 

(Az interjú bővebb változata a Vigadó Művelődési Ház Facebook-oldalán olvasható.)