„Van igény az irodalomra”

A fiatal színész nyolc éve tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és öt éve indította el a Templom és iskola című küldetését, amelyben az olvasás hasznát és örömét hirdeti. A közönség figyel Marosán Csaba mondandójára, a fiatalok isszák szavait. Március 8-án és 9-én Kézdivásárhelyre érkezik, ahol a Vigadó Művelődési Házban tart előadást Humor az irodalomban címmel. A fiatal színművésszel az erdélyi előadásairól, irodalomról beszélgettünk.

– Zilahon, az Ady Endre által is látogatott iskolában érettségiztél. Meghatározó volt ez a pályaválasztásod során?

– Nagyban befolyásolta a pályámat az, hogy a zilahi Református Wesselényi Kollégiumban végeztem. Ahogy Ady Endre is mondta, a zilahi négy esztendő meghatározta élete végéig, ugyanez az én életemre is elmondható, hiszen egy olyan iskolában végeztem, ahol nagy hangsúlyt fektettek az irodalom iránti szeretetre, a vers szeretetére, és konkrétan az iskola által indult el az én színészi szárnyaltatásom is. Minden március 15-én szavaltam Zilah főterén, a Wesselényi-szobor előtt, részt vettem több irodalmi körben, és szavalóversenyekre küldött az iskola. Maga az oktatás, de az iskola is nagy hatással volt rám, az igazi alma materem, ahogy Ady is mondaná. Hogyha más intézményben végzek, lehet, hogy nem lettem volna színész.

– Vissza szoktál járni színészként az iskoládba előadásokat tartani?

– Igen. Leginkább a járvány előtt látogattam gyakran vissza. Zilah a szívem csücske, úgyhogy amikor az időm engedi, és tehetem, mindig hazalátogatok.

– Nemsokára a Vigadó Művelődési Házban tartasz előadást. Manapság, amikor úgy tűnik, hogy a vers, a szavalás és az olvasás kezd kimenni divatból, hogy vállalkoztál arra, hogy önálló esteket tarts?

– Már régóta motoszkált a fejemben, hogy valamilyen szinten hasznos legyek annak a közösségnek, ahonnan én is származom. Erdélyi magyar vagyok, és az erdélyi magyar közösségért dolgozom. A kolozsvári színháznak nyolc éve vagyok a tagja, és közel öt éve indítottam el Templom és iskola címen azt a missziót, amely arról szól, hogy erdélyi templomokat és iskolákat látogatni meg, és terjeszteni szó szerint az irodalom iránti szeretetet. Legfontosabb dolog, hogy színészként akarok építőeleme lenni az erdélyi magyarságnak, és a célom az, hogy iskolából iskolába bolyongva, megszerettessem az irodalmat a fiatalokkal, és ez által indirekt módon színházba invitáljam őket. Néha azt is mondom, és érzem, hogy önző vagyok, mert magamra is gondolok, arra hogy 20–30 év múlva mi lesz az erdélyi színházzal. Nekem az a célom, hogy 20–30 év múltán is legyen törzsközönség, akik majd megnézik az előadásokat, és ez a közönség a mai fiatalokból kell összeálljon. Azt szeretném, hogy divat legyen az olvasás, ne legyen ciki a vers szeretete, ezért is próbálok úgy hasznára válni a fiataloknak, hogy a kötelező tananyagba bekerült költőknek az életét mutatom be 50 percben, de úgy, hogy a humor lehetőségeit kihasználva leporolom azokat, kicsit „refreshelem”.

– Iskolákba és templomokba is jársz fellépni. Mit tapasztalsz, mivel másabb ott egy előadás?

– Nagyon fontos, hogy előadóként kell érzékelni a közönséget. Nem azt mondom, hogy alkalmazkodni kell, de kell érzékelni, hogy mikor, hol és mit mondunk a szövegben. Természetesen egy előadást másképp adok elő fiataloknak, mint a templomban. A templomba istenes versekből összeállított műsorokat viszek, főleg olyan lélekmelengető előadásokkal készülök, amelyek hasznosak lehetnek a ma emberé-nek. A műsoromat mindig kötöm valamilyen évfordulóhoz, eseményhez, és ezek jól megállják a helyüket a templomokban. Megannyi évforduló, amelyre jó és érdemes emlékezni, és ezekbe igyekszem becsempészni az irodalmat.

– Hány iskolába és templomba jutottál el irodalmi összeállításaiddal?

– Körülbelül száz középiskolában és nagyjából 35 általános iskolában jártam.

– Milyen előadással készülsz hozzánk?

– Humor az irodalomban című műsort tekinthetik meg Kézdivásárhelyen.

– Léptél már fel nálunk? Mennyire más a fellépni szórványban, mint például nálunk?

– Szórványban szó szerint isszák az ember szavait. Nem mondom, hogy máshol nem, de ott kivételesen. A szórványban a legészakibb helység, ahová eljutottam, Hosszúmező volt az ukrán–román határon, ahol még 70 százalékban magyarok élnek. Felléptem műsorommal Temesvár környékén, a barcasági csángómagyarok között, Brassó és Kézdivásárhely környékén, és azt tapasztalom, óriási igény van az irodalmi estekre, de mindenhol van igény az irodalomra.