„Voltam már pincér, napszámos, riporter”

A kézdivásárhelyi születésű Muszka Sándor 1998-ban érettségizett a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, majd 2006-ban diplomázott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem szociológia-antropológia szakán. Azóta eltelt jó pár év, és költőnk sok helyen kipróbálta magát: volt pincér, báros, lapkihordó, száguldó riporter, de még asztalinas is, hiszen elmondása szerint csak az irodalomból nem igazán lehet megélni.

Több kötete is megjelent már: melyik a kedvence ezek közül és miért?

– Mindig az újonnan megjelentet tartja az ember a legjobbnak. De hát ha nem így lenne, akkor nem is akarná, hogy megjelenjen. A Szégyen című verseskötetemben úgy érzem, sikerült nyelvileg is visszaadni valamit azoknak a társadalom peremére szorult vagy szorított embereknek a történetéből, akiknek talán egyetlen bűnük, hogy zuhanni kezdtek, és kedvüket lelték a zuhanásban.

Eddigi pályája elég lenyűgöző: különböző városok, nem szokványos költői munkák, egyfajta kalandor életforma…

– Talán nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, hogy Erdélyben, sőt az egész magyar nyelvterületen csak irodalomból megélni nem igazán lehet. Ha kalandorságnak nevezhetjük azt, hogy valaki próbál a víz felszínén maradni, és megragadja a felkínálkozó lehetőségeket, igen, akkor vállalom a kalandor jelzőt. Voltam már pincér, báros, asztalosinas, napszámos, lapkihordó, száguldó riporter, és dolgoztam már politikus sajtóirodájában is. A kalandokon túl rengeteg olyan tapasztalattal gazdagodtam, amit írói munkám során felhasználhattam. Közhely ugyan, de úgy gondolom, nem árt az az írónak, ha ismeri írásának tárgyát. De ez már ilyen, ha valami oknál fogva valakinek az írás a rögeszméje, ha a pokolba kerül is, ott is csak azon gondolkodik, hogy mit lehet abból kihozni.

Élne a lehetőséggel, és elmenne, ha tehetné?

– Hívtak, nem mentem, és most már nem is megyek. Másfelől meg látom, hogy mindenki, aki kiemelkedő írói karriert futott be vagy akart befutni, a történelem során mind Budapestre költözött. Bár a nyelv összeköt, azt tapasztalom, nem mindig értjük egymást. Ugyanazok a szavak mintha mást jelentenének, más súllyal bírnának. Lehet, hogy Vári Attilának van igaza, és az eltérés oka a kollektív emlékezetben keresendő.

Köteteiben van lírai vers és székely humorra alapozó fergeteges történet is. Miként fér meg egymás mellett ez a kettő?

– Azon túl, hogy az ember próbál időről időre megújulni – hogy ne váljon önmaga paródiájává – bőven van ebben azért kihívás is. Meg tudom-e írni, megvannak-e hozzá az írói és költői eszközeim? Írjon-e egy költő prózát? Kíváncsiság és kaland is egyben.

Minisztériumi tisztséget is kapott a Székely Madagaszkár nevű projektben. Hány székely író költözött eddig Madagaszkárra?

– Tudtommal eddig még egy sem, pedig hát Benyovszky Móric hajdani királyuk után végre Székelyföldnek is lehetne tengerpartja, meg sok-sok lemúrja, ami olyan mint a görény, csak éppen majom. Az, hogy egy román tengerparti város volt polgármestere megelőzött minket, enyhén szólva nem esett jól, de az erdélyi író erős, és valahogy túltesszük magunkat ezen.

Mit gondol, mi a legnagyobb probléma a mai kortárs magyar irodalommal?

– Az erdélyivel semmi, a magyarországival egy kicsit több. Innen legalább is úgy tűnik, hogy a magyar társadalom két részre szakadt, és ez alól sajnos az irodalom sem kivétel. A harcban állók átkiabálnak egymásnak a lövészárkokból. Az irodalommal kapcsolatos hírek már rég nem az irodalomról szólnak. Ez a háborús hangulat, ez a zsigeri gyűlölet lealacsonyító, már-már értelmezhetetlen.

Hogyan látja Muszka Sándor útját a továbbiakban?

– Több mint egy éve indult útjára az Erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi melléklet, melynek én is szerkesztője vagyok. Szeretnénk hónapról hónapra egy olyan lapot adni olvasóink kezébe, melyet szívesen forgatnak, és amelyben mindenki megtalálja az irodalmi ízlésének megfelelő tartalmat.